Amikor este lett, asztalhoz telepedett a tizenkét tanítvánnyal. Evés közben így szólt: "Bizony, mondom néktek, hogy közületek egy el fog árulni engem." Erre nagyon elszomorodtak, és egyenként kérdezni kezdték tőle: "Talán csak nem én vagyok az, Uram?" Ő pedig így válaszolt: "Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik." Megszólalt Júdás is, az áruló, és ezt kérdezte: "Talán csak nem én vagyok az, Mester?" "Te mondtad" - felelte neki. Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem!" Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: "Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában."
Szeretett Testvérek!
Kevés olyat tudnék mondani az életemből, vagy a hitemből, amivel kapcsolatban az évek múlásával nem változott meg a viszonyom. Igazából azt hiszem, hogy az egyik ilyen, az az úrvacsora. Teljesen mindegy, hogy éppen milyen élethelyzetben voltam. Volt úgy, hogy jól ment a szekér, olyan is akadt bőven, amikor kevésbé, de az úrvacsora helye az életemben, az nem igazán változott. Valahogy mindig a hitem és az életem középpontjában állt. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor hazaérkezik az ember: kifújja magát, leül, hátradől a széken, és egész egyszerűen azt érzi, hogy megérkezett, és a lehető legjobb helyen van.
Éppen ezért azt hiszem, vagyis azt mondom, hogy az én hitemnek a középpontjában egy asztal található. Jézus asztala. Egy hatalmas asztal, jó sok férőhellyel. Egy ilyen közösség, mint itt most a miénk –bár mi most nem egy asztalt ülünk körbe-. Ott van Ő maga is a körben, közöttünk, mellettünk, itt vannak azok a szavak, amik ott elhangoztak, és a közösség. A vele való és az egymással való közösség. Azért lehet ez érdekes nekünk, mert nyilván ahányan itt vagyunk, annyi féle dolog fontos nekünk a Bibliából, de mindannyiunk hitének a centrumában van valami, talán egy valami, amire végül is minden leszűkül. És ez lehet adott esetben más és más. És az, hogy ez más, nem kell, hogy azt jelentse, hogy akkor mi nem érthetünk egyet egymással.
Mert az is hozzátartozik ehhez a körhöz, ami Jézus köré szerveződik, hogy egyikünk esetleg azt mondja, hogy az ő hitének a centruma a kereszt, vagy a Húsvét, vagy valamelyik csodatétel, vagy a Hegyi beszéd, vagy valami egészen más, és én ilyen értelemben mondom azt, hogy nekem az asztal képe az, ami a fontos, ami nagyon sokat jelent.
A felolvasott ige rengeteg tartalmat hordoz, de én most egyetlen pontját emelném ki, ezt a bizonyos Júdás momentumot. Jézus ezen az estén ott ül tanítványival, éppen elkölteni készülnek a páska vacsorát. Mindannyian ott vannak. Mind a 12. És itt van a hangsúly, testvérek! Mert ennek a lényegi üzenete számomra az, hogy ebben a körben mindegyiküknek helye van. Annak is helye van, aki éppen elárulni készül Jézust, és aki Jézus ellen a legalattomosabb, legaljasabb tettet készül végrehajtani. Meg ott ül Péter is, aki hamarosan átkozódva meg fogja tagadni. Meg ott van Zebedeus két fia is, akik nem bírnak Vele együtt virrasztani, és elalszanak a Gecsemáné kertben. Meg ott van Tamás is, aki kételkedni fog benne, meg az összes fejvesztve menekülő, csak magára gondoló tanítvány.
De Jézus ott, azon az estén mindegyikükkel közösséget vállal, és ahhoz a körhöz tartozónak látja és mondja őket. És ha ez így van, akkor ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen semmilyen kritériuma vagy feltétele nincs annak, hogy ki is az, akinek helye van Jézus asztalánál, vagy éppen nincs helye. És ez akkor azt is jelenti - és én ennél nagyobb örömhírt nem igen tudnék mondani ma nektek-, hogy ott nekünk is helyünk van! Mindenkinek! Függetlenül attól, hogy milyen vagy. Hogy áruló vagy-e, vagy átkozódó, vagy hitetlenkedő, vagy virrasztani képtelen.
Had olvassak fel egy rövid történetet:
Kínában egy vízhordónak volt két nagy korsója. A nyakában a vállán átvetve, egy vastag botot hordott, annak a két végén hordta a kútról haza a vizet, a két korsóban.
Az egyik korsón volt egy repedés, és mire hazaért vele csak félig volt, míg a másik tökéletes volt, és mindig tele vízzel ért haza vele a vízhordó.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt korsó már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap - a vízhordó csak másfél korsó vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt teljesítményére. A törött korsó szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. Két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog belőlem egész úton hazafelé.
A vízhordó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon nyílnak? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap amíg hazasétáltunk, te meglocsoltad a magokat, és a virágokat, és én két éve mindennap leszedem őket, és ezekkel díszítem házam asztalát. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
Ezt azért olvastam fel, hogy értsük meg: Jézus asztalánál akkor is helyünk van, ha éppen töröttek vagyunk, ha folyik belőlünk a víz, és ha emiatt nem tartjuk sokra magunkat. Nem feltétel a tökéletesség.
Egy feltétel van csupán, ami szerintem eléggé szigorú, nevezetesen az, hogy én magam le tudjak ülni ebbe a körbe. Hogy én magam tudjam azt mondani, azt érezni, hogy igen, én ennek az embernek, a tanítványai közé akarok tartozni, én vele akarok közösségben lenni. És ez nemcsak a Jézussal való közösségvállalásra való igent mondást jelenti, hanem az egymással való, a többiekkel való közösségvállalást is. Mert az, ha leülök Jézus asztalához azt is jelenti, hogy melléd is, meg melléd is leülök, elfogadlak, sőt azt is elfogadom, hogy te is ott vagy.
Na, erről gondolom én azt, hogy ez minden másnál nehezebb tud lenni.
Odaülni egy asztalhoz, ahol ott ül ő is, meg ő is. És én úgy gondolom, hogy ha ez sikerül, akkor ebben az asztalközösségében szakadhat át ez az egész Istennel és egymással való kínlódásunk. Abban az esetben, HA!!! le tudunk ülni.
Bárki mellé. Nemcsak azok mellé, akiket szeretünk, vagy valami miatt fontosak a számunkra, hanem válogatás, meg előítéletek nélkül bárhová, bárki mellé, örülve annak, hogy nekünk is van ott helyünk.
Valaki egyszer azt mondta: A mennyben, Isten országában három dolgon fogunk meglepődni. Először azon, hogy milyen sokan nincsenek ott olyanok, akikről azt gondoltuk, hogy ők biztosan ott lesznek. Másodszor azon, hogy milyen sokan vannak ott olyanok, akikről azt gondoltuk, hogy ők biztosan nem lesznek ott. És harmadszor azon fogunk a legjobban meglepődni, hogy mi magunk is ott vagyunk.
Szeretett Testvéreim!
Ha Júdásnak helye van az asztalnál, akkor mindenkinek helye van.
Akkor ez azt jelenti, hogy Jézus mindenkivel vállalja a közösséget! Az asztalközösséget, a kenyérközösséget.
Ha valaki azt mondja, hogy kenyérközösségben van valakivel, az azt jelenti, hogy együtt élnek. Jézus erre az együtt élésre hív minket. Ő nemcsak egy darabkát akar az életünkből, hanem Ő minket akar. Teljesen és mindenestől, a napunknak, az életünknek, a lényünknek minden részletét. Ő nem első akar lenni az értékeink, vagy a kapcsolataink listáján, Ő minden dolgunk középpontjában akar lenni. Az együtt élést kínálja fel nekünk. Azt, hogy mindent, ami velünk történik, együtt éljünk át. Jót is, rosszat is. Ezért hív minket az asztalához, ezért mondja azt, hogy neked is helyed van mellettem. És mi ez, Testvérek, ha nem a totális irgalomnak és közösségvállalásnak a jele?
Nagycsütörtökön ez lehet a mi örömünk: Jézus hellyel kínál minket. Ő, aki a gyengék és bűnösök barátja, jöttünket látva feláll az asztaltól, mosolyában meleg üdvözléssel kihúzza az egyik széket, és mint végre haza érkezőt leültet maga mellé. És mi érezhetjük, hogy nem is lehetnénk ennél jobb helyen. Ámen.
