„Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam.” Mi is hiszünk, azért szólunk. Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.”
Mint újonnan született csecsemők, a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok: hangzik ezen a vasárnapon, - húsvét utáni első vasárnap a felhívás. Ez a biztatás és bátorítás olyanoknak szólt, akik nemrég vették fel a keresztséget, és akik még az elején jártak annak az útnak, melyet keresztyénként mindenkinek végig kell járnia. A csecsemőhöz való hasonlítás így indokolt, és az anyatej említése is, bár feltételezi azt, hogy ez csak egy kezdeti állapot és nem marad mindig így.
Szinte minden újszövetségi irat hitben való növekedésről beszél – ilyen, vagy olyan formában. De hogy mit jelent ez a növekedés, arról kevés a konkrétum.
Még a leghatározottabb szöveg Pál apostoltól származik, aki az 1 Korinthusi Levélben arról ír, hogy a gyülekezetet tejjel táplálta, nem kemény eledellel, mert a kemény eledelt nem bírták volna el. /1 Kor 3,2
Létezik a hitben előmenetel, haladás és felnőtt szint: talán az igehirdetés egyik legnagyobb nehézsége, hogy mindig úgy kell szólni, hogy az a hamisítatlan lelki tej után vágyóknak és a kemény eledelre vágyóknak egyaránt lelki eledel legyen.
Húsvét és pünkösd között ezek a vasárnapok tulajdonképpen modelezik a lelki kiskorúságból a felnőtt szintig való eljutás egyes állomásait.
Ez kezdődik ezzel a vasárnappal: Quasi modo geniti – mint újonnan született csecsemők, majd folytatódik a misericordias Domini vasárnapjával, az Úr irgalmát és szeretetét hirdető vasárnappal, aztán folytatódik a Jubilate-val, az örvendezés vasárnapjával, aztán jön Cantate, az éneklésre való felhívás vasárnapja, majd Rogate az imádkozásra való felszólítás és megérkezünk Exaudi-hoz, a Halld meg Uram hangomat – kiáltáshoz, mely több változatban is olvasható a Zsoltárok könyvében, de temetési liturgiánkon ezzel kezdődik a búcsúztatás: „A mélységből kiáltok hozzád Uram, Uram halld meg hangomat.”
A hívő ember egész életútja megidéződik ezeken a vasárnapokon, kezdve a lelki újjászületésétől egészen végső agóniájáig, amikor már nem marad más számára, mint egy utolsó, eget ostromló kiáltás.
Kegyetlenül realista, mondhatnánk erre a látásmódra, mely az egyházi liturgiát létrehozta. Valóban, az életnek ez a látásmódja nem kertel, és nem hazudik. Valóban a végső agónia az utolsó stáció.
De nem csupán az volt a cél, hogy az élet valóságára figyelmeztessenek, ennél talán még fontosabbnak tartották eleink, hogy Jézus földi életútját állítsák elénk példának. Az ő földi működésének fináléjában is volt cantate és jubilate virágvasárnap, rogate a Gecsemané kertben és exaudi a kereszten, amikor így kiáltott fel végső agóniája során: „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!”
Vajon mit értett Pál apostol azon, hogy: „…Életünk folyamán szüntelenül a halál révén állunk Jézusért.” Más bibliafordításokban egyenesen úgy olvashatjuk, feladtak minket, kiszolgálatattak minket a halálnak, azért, hogy aztán Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.
Volt egy olyan időszak a keresztyénség kétezer éves történeteben, amikor a halál és az újjászületés kapcsolata új módon nyert megértést. Immár nem a középkori csontvázak morbid inváziójának képében.
Ez az időszak a romantika kora volt, amikor az elmúlást új módon látták. Fredrich Schleiermacher az egyházi közgondolkodásban Caspar David Friedrich pedig a képzőművészetben fejezte ki az új hittapasztalatot, oly módon, hogy sírgödrök jelentek meg a festményeken, önálló témaként. Friedrich lefestette saját – elképzelt temetését is, és amikor az elképedt nézők tanácstalanságát látta, csendben annyit fűzött hozzá, hogy meg kell halnia annak, aki újjá akar születni.
Kissé leegyszerűsítve ez ugyanaz, amit Pál apostol a felolvasott igében mond: a halál révén kell állnunk szüntelen, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen rajtunk.
Ez a legfőbb hiánya azoknak az újjászületést hírdető harsány újonnan szerveződött keresztyén közösségeknek, melyek karizmák emlegetésétől, a bűnöktől való szabadulás hírdetésétől és az újjászületés követelményétől hangosak. A halál révén állást elhallgatják, pedig az újjászületés, Jézus életének látható jelei csak ezáltal valósulhatnak meg.
Ez az örömkeresztyénség legnagyobb hiányossága, fogyatékossága, hogy elindul ugyan Quasi modo genititől és elindul Misericordias Domini nyomán, hogy a jubilate és Cantate majd Rogate –az ima stációiba teljesen belefeledkezzen, és elhallgassa Exaudi-t.
Ezáltal azonban a az általuk hirdetett újjászületés hitelessége kérdőjeleződik meg.
A feltámadás üzenete még csak egy hete volt, hogy bejárta a keresztyén világot, de hogyan kacsolaható mai Pál apotoltól idézett alapigénkhez, melyről nyugodtan állíthatjuk, hogyigencsak kemény lelki eledel önmagában is.
A kérdés megválaszolására Márk evangéliumát hívjuk segítségül, melynek az eredeti változata anélkül vezet húsvét felé, hogy egyfajta pozitív győzelmi mítoszt hozna létre. A szöveg eredeti befejezése mentes a felületes örömkeresztyének által hírdetett győzelemteológiától.
Mert éppen a kereszthalál és a feltámadás közötti idő gyenge kategóriái teszik lehetővé az együttérzést, az emlékezést, és éppen ezek által a lelki értékek által valósul meg Pál szava életünkben: hogy szüntelenül a
Első Világháború, bolsevizmus, Második Világháború, Auschwitz, Második Magyar Hadsereg a Donnál, Katin és sorolhatnán– ezek olyan események, melyek itt Európában lehetetlenné teszik, hogy átengedjük magunkat a felületes győzelemteológia csábításának. Ez csak a mindezektől távol, egy másik földrészen élő amerikai keresztyének számára lehetséges, és csak onnan jövő, idegen kulturális hatásként jelentkeztek itt Európában az örömkeresztyének hallelujázó, győzelmi mámorban úszó csoportjai.
Számunkra itt Európában a Jézussal való halál és élet újrafogalmazására 1971-ben Jürgen Moiltmann – a legjelentősebb német teológus – vállalkozott.
A következőképpen írta ezt le: Jézus fiatal tanár egy német általános iskolában. 1933-at írunk. Keresztyén, mert már nagyszülei kikeresztelkedtek. Írni olvasni és hittanra tanítja a gyerekeket. Gyakran saját megfogalmazású hasonlatokkal írja le az Isten országát. 1936-ban kiderül, hogy ő tulajdonképpen zsidó. Ezért elbocsátják állásából. Az egyházban megkülönböztetik, mint zsidókeresztyént. Az úgynevezett német keresztyének elhatárolódnak tőle, és az Ószövetségtől is. 1938-tól sárga csillagot kell hordania, a háború kezdetén koncentrációs táborba viszik édesanyjával. Csakúgy, mint Edith Stein, visszatér népéhez. 1943-ban anyját elgázosítják, Jézust felakasztják. Mindeközben az európai keresztyén templomokban zavartalanul ünneplik az úrvacsorát, Krisztus valóságos jelenlétét. Vajon hogyan volt jelen Jézus ebben az úrvacsorában? – Teszi fel a kérdést Jürgen Moltmann.
Ha hiszünk Jézus mindenütt, minden korban való valós jelenlétében, akkor fel kell tennünk ezt a kérdést.
Ezek után konkrétabb jelentést kap Pál apostolnak ez a szava: Hordozzuk hát magunkban Jézus halálát, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen rajtunk. Ámen
