Rogate vasárnapja

Szeretett Testvéreim,

van úgy, hogy az igehirdető, aki vasárnap felmegy a szószékre azzal a céllal, hogy Isten igéjét magyarázza, vagy tanítást adjon róla úgy érzi, hogy az adott igeszakasz –amiről neki beszélnie kellene- úgy kerek egész, ahogy van, és semmiféle magyarázatra nem szorul. Sőt, minden amit a maga töredékességében emberileg hozzá tudna tenni, csak rombolná a hallottakat. Valahogy így érzem én most magam, mert a 130.zsoltár olyan szép, olyan megható, annyira emberi, és nem utolsó sorban annyira magáért beszél, hogy legszívesebben felolvasnám még vagy kétszer, aztán azt mondanám, hogy az istentisztelet hátralévő részét töltsük el csendben, és ebben a csendben hagyjuk Istent dolgozni. Adjunk neki teret és lehetőséget ara, hogy eljusson hozzá a zsoltáros kiáltása, ami hiszem, hogy a mi kiáltásunk is lehet, és elkezdhesse végre gyógyító, vigasztaló, erősítő munkáját a szívünkben.

Merthogy gyógyítani, helyrehozni való mindenkiben van. Az emberi élet mélységeiről –sajnos- úgy gondolom, mindannyian rendelkezünk több-kevesebb tapasztalattal. Amikor nehéz lesz számunkra valami, amikor valami olyan súlyos teher nehezedik ránk, hogy már alig bírjuk elviselni. Sokféle mélység lehet az ember életében.

Mélység az emberi életben a betegség. Sokat járunk orvoshoz, ahol gyakran teljesen kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat, és még ennél is több pénzt költünk gyógyszerekre, de így sincs semmi garancia arra, hogy helyre jövünk, hogy újra egészségesek leszünk.

Mélység az is, amikor valakinek a koporsója mellett állunk, és a közhely már nem közhely többé, miszerint nem tudni, hogy mennyi van hátra.

Mélység a megélhetési válság. Sokan szenvednek amiatt, hogy dolgoznának, de nincs munkájuk. Fiatalok, akik reménységgel vágnak neki az életnek; évekig komolyan készültek, és egyszerűen nem találnak olyan munkát, amiben örömüket lelnék. Félelmetes úgy neki indulni az életnek, hogy az ember nem tudja ívbe állítania az életét.

De nagyon sokan félnek attól is, hogy a meglévő munkájukat elveszítik. Szorongással mennek dolgozni, mert nem tudják mikor mondanak fel nekik.

Emberi kapcsolataink megromlása, ez is mélység.

Családban, amikor nem tudnak közös nevezőre jutni emberek, és inkább az agresszió vagy a pótszerek útját választják. De mélység az egyedüllét is, ha azt nem tudatosan választja az ember.

Mélység a ma oly jól ismert elidegenedés érzése is, és a sort legalább annyi mindennel lehetne folytatni, ahányan most itt vagyunk.
Mert sajnos biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk életében van valami fájó pont. Amit szeretnénk, ha nem úgy lenne, ahogyan jelenleg van; ami ránk telepszik, ami úgy érezzük, hogy megfolyt minket, és amiből egyedül képtelenek vagyunk kimászni.

De a 130. zsoltárban mégsem ezekről az emberi mélységekről van szó, amiket az imént a teljesség igénye nélkül felsoroltam. A zsoltár egy másfajta mélységről beszél – és ezt már csak én teszem hozzá, de én úgy gondolom, hogy minden emberi mélységünk alapja és kiindulópontja ez-, szóval a zsoltár azt mondja, hogy a legnagyobb mélység az, amikor az ember elszakad az Istentől. A tékozló fiú boldogan és büszkén ment el otthonról, mert azt gondolta, hogy az lesz az igazi szabadság, ha hátat fordít, és mindent otthagy. De a messzeségben, a disznók vályúja mellett rájött arra, hogy a legnagyobb nyomorúságot akkor éri el az ember, amikor nincs otthon, amikor nincs az apja közelében, amikor nem érzi az otthon védelmét és melegét.

Ezt az állapotot nevezi a Biblia bűnnek. A bűnös voltunk szakít el minket az Istentől. És itt nem kell kirívó dolgokra gondolni. Pont elég, ha kihagyom Istent az életemből. Ha nem figyelek rá, ha nem ő az életem vezérfonala, ha nem beszélgetek vele, ha nélküle akarok mindent megoldani, ha egész egyszerűen nélküle akarok élni.

Emellett mondhatom magam vallásosnak, még az is lehet, hogy a templomba is eljövök, de ha nem vagyok otthon az Isten mellett, ha nem élek vele: ha nem vele fekszem le este, és nem vele kelek fel reggel, akkor az egész nem ér semmit!

A bűnt –és már nem tudom megmondani, hogy olvastam-e valahol, vagy én találtam ki- mindenesetre én úgy definiálom, hogy bűn az, ami elszakít az Istentől. Ami elszakít a forrástól. Amikor létrejön egy szakadék, egy nagy és áthidalhatatlan távolság köztem és a szent között. Én úgy hiszem, hogy ez a legnagyobb mélység.
És ezen a ponton gondolkodjunk el azon szeretett testvéreim, hogy sokféle emberi mélységünk mellett, a sok nehézség mellett, ami jelenleg az életünkben van, és megkeseríti a mindennapjainkat, szóval gondolkodjunk el azon, hogy milyen a kapcsolatunk Istennel. Együtt vagyok-e vele? Közösségben vagyok-e vele? Merek-e bízni benne? Rá tudom-e hagyni az életemet úgy igazából? Mindenestől? És ezt most nem költői kérdésnek szántam. Szerintem mindennek ez az alapja. Úgy érzem, hogy minden ebből indul ki. Mert ha együtt vagyok az Istennel, akkor az életemben az egység uralkodik. Akkor azt érezhetem, hogy minden úgy van jól, ahogyan van. Ahol ez az egység nincs meg, ott kétség van. Ott a kétség az úr, és ott mélység van. Ha nem vagyok együtt az Istennel, akkor fél elem vagyok. És ha nem tudom magamat Ő mellette, akkor úrrá lesz rajtam a félelem.

Szeretett Testvéreim,
a keresztény élet jellemzője a bűntudat, a bűnbánat és a szomorúság amiatt, hogy időnként elszakadunk Istentől. Péter a csónakban, amikor feltárul előtte Jézus isteni hatalma, szomorúan azt mondja, hogy menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok. A vámszedő is átéli a templomban isten szentséges jelenlétét, és lehajtott fejjel csak ennyit tud mondani: isten, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz. Pál apostol sorba állítja a bűnösöket, és ő maga odaáll az első helyre és azt mondja, hogy a bűnösök között az első én vagyok. Én úgy gondolom fontos, hogy ezt a az érzést időnként mi magunk is átéljük. Mert ha ez felébred bennünk, akkor hallhatjuk meg azt az örömhírt, ami ebből a zsoltárból felénk hangzik. Ez pedig nem más, mint hogy a mélységből lehet kiáltani az Istenhez. Nem kell ottmaradni, nem kell tönkremenni.

Ma az emberi élet mélységes helyzeteit krízisnek nevezzük. A krízis egy görög szó, és annyit jelent, hogy változás. Általában félünk a krízisektől, mert egy addigi élethelyzet megváltozását jelenti, ami lehet, hogy egy ideje már nem volt jó a számunkra, mi sok esetben mégis inkább ragaszkodunk a biztoshoz, a megszokotthoz, egész egyszerűen azért, mert ismerős, és mert pontosan tudjuk a határait. Mi sok esetben nem mozdulunk. Kényelemből, vagy félelemből, ki tudja? De ez egy csapda! A krízistől nem kell félni, éppen azért, amit jelent. Mert változást hozhat magával, és ebben benne rejlik a választás lehetősége. Valami újnak a lehetősége. Ami lehet, hogy elsőre talán ismeretlen, és idegen. De mégiscsak egy lehetőség, amit az élet, vagy az Isten elénk adott.

Ugyan így: az Istentől elszakadt embernek, a legnagyobb mélységben is van választási lehetősége: kiálthat az Istenhez! Nem kell, hogy megrohadjon egyedül, nem kell, hogy szomjan haljon távol a forrástól. Van lehetőségünk kiáltani Istenhez.

Lehet imádkozni Istenhez! És ma, rogate vasárnapján így hangzik a felszólítás: imádkozzatok!
Első hallásra nagyon kemény parancsnak hangzik ez. Mintha egy magas rangú tiszt kiadta volna az ukázt. De nem ez a helyzet, hanem az, hogy lehetőségünk van rá. Szabad imádkoznunk. És ez egy óriási esély. A mélységben, vagy bármiféle emberi állapotban szólhatunk az Istenhez, és Ő meghallgat. Olyan, mint amikor telefonálunk: felvesszük a kagylót és tárcsázzuk a számot. Aztán lehet, hogy a vonal túloldalán nem veszik fel, vagy éppen foglaltat jelez. De ha Istent tárcsázzuk, Ő mindig ott van. Ő minden imádságunkat hallja. És ez óriási dolog!

És öröm az is, hogy Ő kész, sőt egyedül csak Ő képes arra, hogy a köztünk lévő szakadékot áthidalja. Kész megbocsátani a bűnünket.
Emlékezzünk arra a példázatra, amikor a szolga nem tud fizetni a királynak, mert nincs miből fizetni, nincs semmije. És ebben a kétségbeesett állapotában a király fogja az adóslevelet, széttépi, és azt mondja, hogy többé nem tartozol semmivel. Ez az elengedés. Amikor többé senki sem hánytorgatja fel, hogy te valaha is tartoztál. Mert elfelejtették. Mert már nincs. És micsoda öröm az adósságtól megszabadulni! Ezt ugye már mi is átéltük?

Amikor Jézus odajött hozzánk, fejünkre tette a kezét és azt mondta, hogy bízzál, megbocsátattak a te bűneid.

Vagy egy úrvacsoravételkor.
Amikor talán megrendült szívvel, könnyes szemmel térdeltünk az oltárhoz, és aztán megkönnyebbült szívvel mentünk tovább. Mert a bűnbocsánat, mindig tovább lendítő erő. És ezt soha nem szabad könnyelműen fogadni. Jézus a házasságtörő nőnek nem azt mondja, hogy menj el, és folytasd nyugodtan tovább az eddigi életedet. Hanem azt mondja, hogy menj el, és többé ne vétkezz.

És ez felelősséget ró ránk. Mert ha Isten nekünk megbocsátott, akkor nekünk is tovább kell adni, tovább kell élni azt az irgalmat, könyörületet, szeretetet, vagy amit éppen kaptunk tőle, a másik ember felé. És mindez nem egy egyszeri megbízatás a számunkra. Ez testvéreim, egy életforma. A keresztény ember életformája.
Csakúgy, mint a várakozás. Ádventi életforma a miénk. A zsoltár arra biztat, hogy várjad az Urat.

De mi nem szeretünk várni. Türelmetlenek vagyunk annak ellenére, hogy számtalan ígéretet kaptunk arra, hogy az Isten eljön. Azt mondja egy helyen, hogy eljövök hozzátok, nem hagylak titeket árván. Isten odajön, ahol Őt várják. Isten odajön, ahová hívják. Ő nem tolakodó. A bennünk lévő űrt csak úgy tölti be, ha kívánjuk, és magunkba zárjuk Őt. Isten odajön, ahol Őt hittel várják, és bizalommal tudnak imádkozni. Minden élethelyzetben. Valahogy úgy, mint ahogyan bibliaórán az egyik testvérünk elmondta, hogy volt idő az életében, amikor mindössze azért imádkozott, hogy tudjon imádkozni.

Szeretett Testvérek, ez a hit. Ez az Istenre hagyatkozó élet. Ami nem agyal, nem okoskodik, csak egyszerűen rábízza magát arra, akinek hatalma van minden mélység felett. Ámen, Imádkozzunk!

A mélységből kiáltok hozzád, URam! Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra! Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Bízzál, Izráel, az ÚRban, mert az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből. Ámen.

Oratio oecumenica:

Mindenható Istenünk! Hálát adunk, hogy mindig és mindenhol megszólíthatunk. Hallgass meg minket most is, mikor gyülekezetünk közösségében imádkozunk hozzád. Adj őszinte szavakat és bízó reménységet, hogy meghallgatsz minket.

Áldunk Téged, hogy leborulhatunk előtted, és nem veted meg imádságunkat. Áldunk azért, mert gondod van gyötrődő lelkünkre, mélységben vergődő életünkre. Köszönjünk, hogy annyiszor megtapasztalhattuk már életünk során, hogy nem hiába várunk rád, és kegyelmed nem vonod meg tőlünk. Bocsásd meg, hogy mi mégis sokszor türelmetlenek, számon kérők vagyunk veled szemben. Segíts, hogy tudjunk hozzád igazodni. Ajándékozz meg a bizalom lelkével, amely hiszi, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.

Könyörgünk hozzád a világért, az egész emberiségért, a jövőért, amelyre gyakran oly bizonytalanul tekintünk. Nem merünk terveket szőni, félünk döntéseink következményeitől, bizalmatlanul tekintünk mindarra, ami ránk vár. A félelmek és bizonytalanság közepette szeretnénk a te kezedbe letenni a jövőt. Kérünk, szabj határt a gyűlöletnek, az ostoba emberi gőgnek.
Adj világos látást azoknak, akikre sorsokat, nemzeteket, országokat bíztál! Irgalmas jóságoddal gyógyítsd, kötözd be a sebeket, amelyeket bűneinkkel okozunk egymásnak s az egész teremtett világnak.

Könyörgünk hozzád egyházunkért, gyülekezeteinkért. Engedd, hogy követeiddé válhassunk, s életünkkel bizonyságot tudjunk tenni a te mindenkor jó és szent akaratodról! Adj egyetértést közösségeinkben, hogy arra figyeljünk, ami igazán fontos! Ne pótcselekvésekbe meneküljünk, hanem elhívatásunkhoz méltóan éljünk. Ne emberek tetszését keressük, ne elismerésre törekedjünk, hanem Szentlelked erejével ragaszkodjunk Igédhez és küldetésünkhöz.

Könyörgünk hozzád a betegekért, az elesettekért, a kicsinyekért. Azokért, akik szomjazzák a te szeretetedet, és azokért is, akik nem. Fordítsd feléjük arcodat, támogasd őket irgalmas szereteteddel!

Urunk, könyörgünk magunkért. Taníts minket imádságos életre! Taníts minket minden napot veled kezdeni és veled zárni! Taníts minket másokért könyörögni! Taníts minket, hogy merjük mindig a legtöbbet kérni: Lelkedet s a te bűnbocsátó, irgalmas, újra indító szeretetedet.
Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket. Ámen