„És mondta Dávid király Kúsinak: „Hogy van Absolon fiam? Kúsi így felelt: Úgy legyenek az én uram királyomnak minden ellensége és azok akik ellebe gonoszul támadnak, mint a te fiad. Erre megrendült a király és felment a kapu felett lévő házba, és sírva azt mondta mentében: Szeretett fiam Absolon! Édes fiam, édes fiam, Absolon! Bár én haltam volna meg helyetted, édes fiam, szerelmetes fiam!”
Szentháromság ünnepe után – ebben az ünneptelen időszakban igen vegyes témájú és irányú kérdésfelvetésekkel találkozunk.
Mai igénk veszteség, szeretet és hatalom, valamint eljátszott szerepünk kérdéseire irányítja figyelmünket.
Hiszen érhet egy embert súlyos veszteség, de amit érez, és amit kifelé, a széles nyilvánosság felé kellene mutatnia mindebből, az lehet, hogy szöges ellentétben van.
Így tehát belső érzések és szerep olyan konfliktusba kerülhet egymással. Valójában mikor kell az érzéseinkre hallgatni, és mikor kell az érzéseinket megtagadva valami azzal ellentétest cselekedni. Hogy az ember ilyen ellentmondásokba keveredhet, és meg kell tagadnia saját érzéseit, ez tulajdonképpen a politika világa. Hogy ez a történet így, ebben a formában benne van a Bibliában, az felettébb különös, de hálásak lehetünk érte, hiszen az uralkodó, Dávid király egy olyan pillanatába ad betekintést, mely a hittudomány, az istenismeret nézőpontjából is beszédes és egy új bejáratot kínál az Istenismeret világába.
Dávid egy gyenge pillanata. Talán ezt a címet is viselhetné ez a történet. Csakhogy nem egyszerűen arról van szó, hogy valaki, a szemünk láttára, akinek erősnek kellene lennie, hirtelen és váratlanul gyengének mutatja magát. Itt másról van szó. Arról, hogy fia elvesztésének pillanatában Dávid valami nagyon fontos felfedezést tesz. Rájön arra, hogy amíg Absolon élt, a hatalom szempontjából értékelte kettőjük kapcsolatát, és csak a riválist látta benne, aki veszélyeztette uralkodói pozícióját. De amikor meghalt, egyszeriben immár ettől a kényszerű látásmódtól függetlenül, pusztán, és önmagában látta újra őt, és ez kettőjük érdekektől független viszonyára gondolt csak, és ekkor rájött, hogy voltaképpen mennyire szerette Absolont, olyannyira, hogy utólag a saját vereségét kívánta.
Vannak győzelmek, melyek túl nagy árat követelnek. A veszteség után mérlegelni kell, és van, hogy arra a következtetésre jutunk, hogy nem érte meg, nagyobb a veszteségünk fájdalma, mint a győzelem miatti öröm. De voltaképpen nincs is szó mérlegelésről, olyan szakadéknyi a különbség veszteség és nyereség között.
Maradhat régi pozíciójában az ember, de az irgalmatlan hajszában elveszti azt, akiért az egészet annak idején magára vállalta.
A Bibliában kevés szó esik Dávid gyermekeihez való viszonyáról. De még fiatal emberként azt a büntetést kapja Istentől, hogy nem lesz öröme gyermekeiben.
Nem is tudjuk igazán eldönteni, hogy a könyv annak a teológiai tételnek az illusztrálására meséli el a történeteket, hogy Isten nem hagyja megtorlatlanul Bethsabéval való házasságtörését, vagy pedig a történetek eredetiek, hitelesek, és ezekbőllehet Isten büntetésére következtetni.
De bárhogy is álljon a helyzet a könyvben szereplő történetekkel, ez a most felolvasott ige annyira rendkívüli, hogy még akkor is hitelt érdemlő, ha csak fikció, ha a szerző képzeletének szüleménye.
Az egyik igazsága ennek a történetnek, hogy csak akkor tudjuk igazán értékelni, ami a miénk, ha elvesztjük. Az élet és a feladatok, melyeket reánk ruház, összekuszálják a szálakat, és a tisztánlátás csak a veszteség fájdalmas pillanatában lesz a miénk.
A másik, hogy a rivalizálás olyan embereket is ellenségünkké tesz, akik pedig valójában a legfontosabbak lehetnének számunkra. Jorge Luis Borges egyik novellájában…
Végül a szülő – gyermek viszony különös ellentmondásaira is rávilágít. Az apa szívből szereti a fiát, de ezt sosem mutatta ki, mert mindig valamilyen esemény mutatta meg neki hogyan maradhat az apai szerepéhez hű. Két feladat között pedig adódhatna, hogy csak úgy szeresse gyermekét, élvezze a társaságát, de két feladat között már a másodikra összpontosított, aztán a harmadikra, majd a negyedikre és így tovább.
Ilyen helyzetekre is érvényes Jézus figyelmeztetése, hogy „minden napnak elég a maga baja.” Jézus látása a mindennapi élet gyakorlatában egy határozott korlátot feltételez, és azt a készséget, hogy az ember a nap végén a feladatokat félretéve képes legyen csak úgy élvezni a pillanat szépségét, mások szeretetét. Mint amikor a régi időkben begyújtottunk a kályhába, és éreztük, ahogy a kányha melege kipirulttá tette az arcunkat és egy széken, vagy egy fotelben elernyedve élveztük az egész testünket átjáró melegséget.
Dávid királynak kevés kapcsolata lehetett gyermekeivel, és ebben az elhanyagoltságban várható volt, hogy éppen a legrátermettebb fog majd kísérletet tenni arra, hogy a helyére lépjen.
Kiáltása: „Szerelmetes fiam, Absolon, édes fiam, édes fiam Absolon!” Végső soron a hosszú évek elmulasztott pillanatait is siratja. A szeretet deficitje olyan tátongó és mély, hogy mardosó bűntudatában a király már maga ellen fordulna, vagy saját bukását kívánja: „…Bár én haltam volna meg helyetted!”
Ha egy regényíró a lehető legtragikusabb emberi sorsot készül megformázni, az bizonyosan egy olyan szülőt fog bemutatni, aki elvesztette gyermekét. Ez a gyermek pedig életkorát tekintve valahol a tizennyolc éves kor alatt lesz.
A Viskó, ez a teológiai, istenismereti kérdéseket taglaló regénye éppen egy ilyen helyzettel indul. A regény főhőse Mack, aki három gyermekét kirándulni vitte egy vadregényes nemzeti parkba, a kenuból a vízbe boruló fiát igyekszik kimenteni a vízből, mialatt legkisebb gyermekét, Missy-t elrabolják, majd hamarosan az is kiderül, hogy a gyermekrabló egy sorozatgyilkos, és Missy a soron következő áldozata.
Mindezt megelőzi egy legenda elbeszélése, mely egy törzsfőnök leányáról szólt, akit férjhez akartak adni a szomszédos törzs főnökének fiához. Ám az esküvő napján egy járvány ütötte fel fejét és a férfiak közül sokan meghaltak. Majd egy orvosságos azt a jóslatot mondta, hogy a járvány csak akkor múlik el, ha egy törzsfőnök tiszta, ártatlan leánya tudatosan feláldozza magát népéért.
A törzsfőnökök tanácskozást tartottak és arra az álláspontra jutottak, hogy senkitől sem kérhetnek ekkora áldozatot.
Amikor azonban a férjnek kijelölt ifjú törzsfőnök is ágynak esett, a törzsfőnök leánya, aki tiszta szívből szerette a fiút, elszánta magát, hogy megteszi. Felmászott a nagy folyó fölé magasodó szirthez. Miután imádkozott, és Istenre bízta magát, majd leugrott a szikláról az alatta leterülő mélységbe és szörnyet halt. Másnap reggel a beteg falubeliek gyógyultan és megerősödve ébredtek fel. A nagy öröm melett azonban hamarosan felfedezték hogy a leány nincs sehol. Amint összegyűltek a sziklaszirt alatt az összetört test körül, a gyásztól lesújtott apa Istenhez kiáltott és azt kérte, hogy leánya áldozata soha ne merüljön feledésbe.
A regény igen életszerűen írja le a történet után az apa és hat és fél éves kislánya beszélgetését.
- Apa, miért kellett meghalnia?
- Édesem, nem kellett meghalnia. Úgy döntött, hogy meghal, és ezzel megmenti a népét. Akik nagyon betegek voltak.
- Ez valóban megtörtént?
- Nem tudom, ez egy legenda és a legendák néha tanulságos történetek.
- Akkor ez valójában nem történt meg?
- Akár meg is történhetett, édesem.
- Akkor Jézus halála is csak legenda?
- Nem édesem, az egy igaz történet. És tudod mit, úgy gondolom, hogy az indián főnök lányának a története is igaz.
- Akkor Isten hogy lehet ennyire aljas?
- Hogy érted ezt?
- Hát hogy úgy intézte a dolgokat, hogy a lány leugrott a szikláról, hogy Jézus meghalt a kereszten. Számomra ez nagyon aljas dolognak tűnik.
- Édesem, Jézus nem tekintette aljasnak az apukáját. Ő úgy gondolta, hogy az apja telve van szeretettel, és ő nagyon szereti. Nem az apukája okozta a halálát. Jézus azért döntött úgy, hogy meghal, mert apukájával együtt nagyon szeretett téged és engem és mindenkit ezen a világon. Megmentett minket a betegségeinktől, mint a főnök lánya az indián népet.
- Apa, egyszer majd nekem is le kell ugranom a szikláról?
- Nem édesem, én soha nem foglak arra kérni, hogy ugorj le a szikláról.
- És Isten? Ő fog arra kérni valaha, hogy ugorjak le a szikláról?
- Nem, Ő soha semmi ilyesmit nem fog kérni tőled.
A legenda és a beszélgetés előkészíti a tragédiát, és a regény története azzal folytatódik, hogy a hat és fél éves kislányt elrabolják, majd nyomtalanul és végleg eltűnik.
A kérdései ott viszhangoznak a fülemben: hasonló kérdéseket rendszeresen hallok, és én sem szoktam válasz nélkül hagyni őket.
De felvetődik egy végső kérdés: Mégis, miért van szükség a veszteségre, az áldozatra? Absolon, Úriás, Jefte leánya Isten szenvedő szolgája, Young könyvében, a Viskóban szereplő Missy és végül Jézus… Áldozatok hosszú sora, akiknek sem a személye, sem a tettei nem egyformán esnek a latba, mégis van bennük közös, hogy nagy veszteséget okozott haláluk.
„Ó, én szerelmetes fiam, én édes fiam, édes fiam…” Dávid szavai ott viszhangzanak az évezredek szörnyűségein át.
De a legvégső kérdés ez: Vajon Jézus azért halt meg, mert szükég volt erre az áldozatra, vagy azért, hogy az ő saját, végső áldozatával vessen véget az áldozathozatalok végtelen sorának. Hogy ezáltal ne legyen több áldozat. Én úgy hiszem, ez volt a szándéka, és remélem, hogy minél többen leszünk részesei a földön ennek a felimerésnek, megvilágosodásnak, annál kevesebb ember lesz közülünk, emberek közül: áldozat. Ámen
