Szentháromság utáni 5. vasárnap

Hogy is kezdődött? Néha felidézzük egy kapcsolatnak, egy új életszakasznek a kezdetét. Fontosakk ezek a pillanatok, amikor elmerülünk az emlékeinkben és azt kutatjuk, hogy is volt valójában, amikor meghoztuk életünk egyik sorsfordító döntését, milyen körülmények között tettük ezt?

Bizonyos dolgok alig változnak, és bizonyos alapélményeket át kell élni ahhoz, hogy igazán emberek legyünk. Minap az egyik rádiós műsorban az intejúalany, aki hajléktalanokkal foglalkozik egy karitatív szevezet kötelékében ezt találta mondani:Ők is ugyanolyan emberek, mint mi, sőt…

Talán azt szerette volna szavakkal kifejezni, hogy az igaz ember voltunkhoz olyan tapasztalatok is hozzátartoznak, mint megtapasztalni azt, hogy az embernek nincs hol fejét lehajtania.

Ehhez az igazi emberséghez vezető úton az egyik elgfontosabb tapasztalat a kudarc. Mindannyiunknak meg kell tapasztalnunk a kudarcot. Nem lehet ettől senki sem megkímélve. Mint amikor zátonyra futunk, amikor felismerjük, hogy akaratunk nála hatalmasabb erőknek be kell, hogy hódoljon. Az igazi kudarc a gyermekkor vége, a nagy iskola, melybe mindannyian benne vagyunk. Ez a kudarc, mely kérdések elé állít, és új lehetőségek, megoldások felé tereli képzeletünket, mialatt fájlaljuk az ütközés okozta sebet konok homlokunkon. Kényszer, hogy új irányokban próbálkozzunk, hogy felhagyjunk az addigi gyakorlattal, és nyitottan, mint ahogy egy seb nyitott: „Választalan kérdezés, szenvedő legyőzetés, tehetetlen ellentmondás, lázadás és tökéletes képtelenség, hogy mást tehessünk, mint üvöltsünk, vagy megnémuljunk.”
Karl Barth az ember hivatását itt e földön ezekkel a sokkoló szavakkal írta le.

A nagy halfogás történetében a kudarc az alapélmény, a kiindulópont.

Arról halhattunk, hogy Simon Péter társaival együtt egész éjszaka hiába fáradt, hiába próbálkozott, mégsem fogott semmit.

Amikor a már eltemetett reményt akarja felébreszteni valaki bennünk, az különösen nehéz dolog. Az emberekben egy ideig életben tartható a várakozás, de eljön egy olyan pillanat, amikor végleg eltemetik a reményüket. Valahol ennek a végleg szökni akaró, fáradt kézzel elengedett reménynek a visszafordítására törekszik Jézus. Ő akkor jelenik meg, amikor a kudarc és a tehetetlenség már csak a rezignált fáradtság fordítja tovább az élet fogaskerekeit. Na akkor jön Isten…

Jézus megkéri a halászokat, hogy hadd használja a csónakjukat, és beszédét onnan intézi hallgatóságához. Nem tudjuk, hogy tisztában volt-e a halászok fáradtságával, és lelkük mély keserűségével az aznapi teljes kudarc miatt, hogy egyetlen halat sem fogtak Jézus úgy tesz, mintha mit sem tudna arról, hogy mivel próbálkoztak egész éjszaka a halászok.

Az idő jelölésére mi mindössze egy szót használunk, ám az Újszövetség nyelve nem ilyen: abban két kifejezés is van az idő jelölésére. Az egyik azt a homogén időt jelöli, mint a mi idő szavunk, de van egy másik szó is, mely az idő vonalán mutatkozó rendkívüli pillanatokat jelöli. Ez a szó a „kairosz”. Hogy mikor van rendkívüli lehetőségeket rejtő pillanat, ennek megítéléséhez vagy valamilyen különleges érzék kell, vagy szerencse.

Most, amikor zajlik a foci-vb a kairosz fogalmát elég könnyű szemléltetni. A helyzet felismerése, egy-egy felkínálkozó lehetőség, a pörgő labda íves röptében, a mozgó védőjátékosok között egy pillanatra feltáruló résben. Aki felismeri ezt a kairoszt, az képes arra, hogy csapatát ponthoz segítse.
Az élet számos olyan pillanatot produkál, amikor az lehet az érzésünk, hogy abban az adott különleges pillanatban dől el valami fontos, és hogy az határozhatja meg az események alakulását, aki felismeri a pillanatban rejlő lehetőséget.

A reformációt megelőzőleg egyszer mi magyarok nagyon közel álltunk ahhoz, hogy a mi népünk sorai közül kerüljön ki a pápa. 1513-ban az akkor 72 éves Bakócz Tamás azzal a reménnyel utazott Rómába, hogy jó esélye van a Pápai trónra.

25 bíborosnak kellett maguk közül megválasztani a pápát. Az első szavazókörben senki sem kapta meg a kétharmados többséget, de a versenyben maradó három jelölt ismeretében az olaszok hirtelen elvonultak, külön egy megbeszélésre. Hogy mi zajlott akkor ott a színfalak mögött, azt Bakócz nem tudhatta. De a szavazás második fordulójában csalódottan tapasztalta, hogy az olaszok összebeszéltek, és minden józan érv ellenére a fiatal és beteg Medici bíborosra szavaztak, aki reálisan nézve meglehetősen alkalmatlannak bizonyult a pápai feladatok ellátására. Mivel az olasz bíborosok éppen elegen voltak, hogy biztosítsák a kétharmados többséget, Bakócz a második fordulóban kiesett és helyette Giovanni de Medici-t választották meg 1513-ban pápának, X. leó néven.

Bakócz nem tudta, hogy Castellesi bíboros, aki a Medici család esküdt ellensége volt, az első forduló után – látva azt a veszélyt, hogy Bakócz foglalhatja el Szent Péter trónját – különtárgyalásra hívta a Medici család híveit, és alkut kötött velük, hivatkozva arra, hogy az előző pápának az volt halálos ágyán a végakarata, hogy bárkit megválaszthatnak pápának, csak a magyart ne! Így félretéve személyes gyűlöletét, képes volt az olasz bíborosokat maga mögé állítani és szavazataikat befolyásolni.

Egy példa arra, hogy a megfelelő, kivételes pillanat felimerője lehet képes arra, hogy az eseményeket befolyásolja.

Goethe annak idején azt mondta, hogy Jézust már csak azért is istennek kellene tekinteni, mert az evangéliumot kitalálta. Tehát az a tény, hogy Jézus az evangélium eszméjét megalkotta, már az is bizonyíték isteni származása mellett.

E mellé az érv mellé sok egyebet is fel lehetne sorolni, de én most csak egyre szorítkozom. Jézusnak a különleges pillanatok iránti érzékére.

Egyszerűen lenyűgöző az, ahogy Jézus a különleges pillanatok alkalmával viselkedik. Sokszor mutatják Őt az evangéliumok olyan helyzetekben, melyekben ellenségei megválaszolhatatlan, zavarba ejtő kérdésekkel próbálják sarokba szorítani. Ezekben a helyzetekben egyenesen lubickolni látjuk őt, mintha Ő ilyenkor lenne a leginkább elemében, és minden helyzetben megtalálja azt a szűk mezsgyét, melyen ki tud csusszanni vádlói és ellenségei kezei közül.

A nagy halfogás története azonban annyiban különleges, hogy nem emberi viszonyok és konfliktusok közötti lélegzetelállító mutatvánnyal van dolgunk. Hanem valamilyen olyan kontárnak látszó beavatkozásról van szó egy szakma felségterületére, melyet ritkán szoktak szó nélkül hagyni.

A halászat egy szakma, mely nemcsak az eszközök használatát tekintve, és nemcsak a halfajták ismeretét nézve, valamint fontosabb tulajdonságaikat tekintve is előtanulmányokat kíván. Sehol a világon nem lehet valaki egyik napról a másikra jó halász.

Például a polinézeknél, a Csendes Óceán népeinél még az is életkorhoz és tudásszinthez rögzített volt, hogy ki milyen halat foghat, melyik halfajta kifogásához adott neki a közösség jogot. Bonító kifogásához például csak idősebb halászok vállalkozhattak.

A Genezáret-tó egy halban gazdag tó volt Jézus korában. Olyan 50 halfajtára tekintettek úgy, hogy azok kereskedelmileg is értékesek. Ezeknek az életmódját, ívási szokásait és egyebeket ismerő ember lehetett csak halász.

A történetből nem derül ki az akkor éppen alkalmazandó halászati stratégia. De annyi viszont kiderül, hogy Jézus – a józan ésszel ellentétes parancsot ad Simon Péternek és társainak, aki Jézust nyilvánvalóan nem tekintette szakembernek a halászat terén, és némileg érthetetlen, hogy miért teljesíti a határozott kérését. Mert Jézus nyilván nagyon határozott lehetett…

Az eredmény pedig – a szakadozó hálókkal és a süllyedésig megrakott két csónakkal – egészen elképesztő.

Csoda történt? Lukács, aki leírta ezt a történetet, nyilvánvalóan a csodatörténetek közé sorolta volna. De arról nem szól, hogy miben állt ez a csoda: abban, hogy Jézus ismerte a halrajok mozgását, vagy abban, hogy puszta akaratával mozgatni tudta őket a víz alatt.
Az evangélista adósunk marad ezekkel a részletekkel. De ahogy a kánai mennyegző csodája is megválaszolatlan marad a történtek hogyanja felől, ettől még a történet reánk vonatkozó tanulságát le tudjuk vonni.

Jézussal találkoztak a halászok a kudarcuk kellős közepén, és ebből a kudarcból vezeti ki őket. De nem a sikerbe, hiszen az eredmény nem egyszerűen egy nagy fogás – ilyen értelemben a történet felirata téves.

Amikor már szakadoznak a hálók, az nem egyszerűen nagy fogás, hanem annak képtelenségig felfokozott változata. Abszurd és felfoghatatlan csoda – főleg egy olyan egész nap után, amikor semmilyen halat, még egy mocsárízű, csupaszálka keszeget sem sikerült kihalászni a tóból. Ez éppolyan abszurd, mint a kánai menyegző kömedencéiben lévő víz borrá válása, vagy a négy napja halott, már oszlásnak indult Lázár holtestének feltámasztása.

Simon Péter először a Szent reá nehezedő írtózatos súlyát érzi. És ezért mondja: „Menj el tőlem, én bűnös ember vagyok!”

De Jézus nem hagyja kiszemelt tanítványát a belső kétségek és az önvád között elveszni. A kudarc, majd a belső kétségek és bizonytalanságok, majd az azt követő önvág vergődéséből Jézus Simont is, de vele együtt minket is szólít: „Ne félj!” Itt paradox módon az alkalmas, aki alkalmatlannak érzi magát. Hiszen nem a mi belső emberi értékeinken, „jó ember voltunkon múlik a folytatás, hanem a minket megszólító, minket küldő Istenen. Néhány hete volt Pál megtérés-története, most Simon Péter megtéréstörténete áll előttünk, hiszen ez is egy megtérés – történet. Simon Péter megtérése saját, belső kétségbeejtő, bűnös állapotára való figyeléstől a hívó hangjára való figyeléssé alakul át. Ebben rejlik számára a megtérés, hogy ne ejtse kétségbe saját belső világának kuszasága, bűnössége, alkalmatlan volta, hanem a hívóra figyel, és csak Jézus szavára hagyatkozik. Ha ő azt mondja, hogy ne félj, akkor nem fél, és ha ő azt mondja, hogy emberek halászaivá teszi, akkor az úgy lesz. Kövessük mi is Simon Pétert az ilyenfajta megtérés útján, és belső bizonytalanságaink, bűneink, alkalmatlanságunk sokkoló tapsztalata helyett figyeljünk a külső hívásra, Isten hívására, aki eloszlatja félelmeinket és feladattal akar megbízni minket. Ámen