„Tisztíts meg engem izsóppal és tiszta leszek, moss meg engemet, és fehérebb leszek, mint a hó. Hallass örömet és vígasságot velem, hogy örvendezzenek csontjaim, melyeket összetörtél. Rejtsd el orcádat az én vétkeim elől, és töröld el minden álnokságomat.”
Tíz éves voltam, negyedik osztályos, amikor az iskolából hazafelé, napközi után, olyan négy- félöt között, két osztálytársammal megálltunk a főutca egyik szakaszán ahol éppen csatorna-csöveket újítottak fel. Látványra hasonló volt, mint most a Csonka templom melletti árok: elég mély ahhoz, hogy egy gyerek, ha belemászik, ki sem látszik belőle, de mégsem annyira mély, hogy a ki-be mászás megoldhatatlan legyen. Az árokban a homokos, agyagos föld igen érdekes játéklehetőségeket kínált. Eléggé belefeledkeztünk a dologba, mígnem megjelent a fejünk felett egy ismerős arc. A tanítónő volt, aki a sok dohányzástól kaparós, mély hangján megszólított minket: „Hát ti meg mit csináltok ott lent?” Mintha valamilyen bűnön kaptak volna rajta minket, gyorsan kimásztunk a z árokból, és megálltunk restelkedve előtte. „Mutassátok a kezeteket!” Eleget tettünk a parancsának. Ké társam tenyerét vastagon fedte a sárgásszürke agyag, az enyém azonban, ha nem is makulátlan volt, de első látásra tisztának tűnt. Ugyanis abban az időben rászoktam arra, hogyha kosz ragadt rá, azt a két tenyerem összedörzsölésével el lehet távolítani. Úgyhogy mialatt a gödörben játszottunk, szinte önkénytelenül ledörzsöltem a koszt a tenyereimről. A tanítónő jól leszidta az osztálytársaimat, hogy gondolják, hogy ilyen koszosan állítsanak be otthon, hiszen kezet mosni már hazáig nem fognak tudni. Engem viszont megdicsért, hogy én tudtam vigyázni magamra. Szavai miatt még jobban szégyelltem magam, mintha koszos lett volna a kezem és engem is megszidott volna. Hiszen én is ugyanúgy vétettem a szabályok ellen, átmásztam a építkezést jelző kordonon, ami pedig tilos volt, ugyanúgy, mint a társaim, a különbség csak annyi volt, hogy én ledörzsöltem a kezemről a koszt. De nem azért, hogy a felnőtteknek a kívánságára tegyek, egyszerűen csak zavart, hogy koszos a kezem.
De egy fontos dologra rájöttem: a látszat néha fontosabb, mint a ténylegesen elkövetett vétek. Hogy a véteknek megfelelő ellensúlya lehet a tisztaság látszata.
Amikor a teológián Muntág Andor arról beszélt, hogy a héber gondolkodás úgy határozta meg a Biblia szentségét, hogy tisztátalanná teszi a kezet, igen emlékezetes volt számomra az a pillanat, és rájöttem, hogy gyermekkori tapasztalatom végső soron a szenttel való találkozás élményéhez egyfajta kulcs.
A Szentírás tisztátalanná teszi a kezet, vagyis áthatol a látszat, a tisztaság látszatának csalóka burkán, és lehatol a lelkünkben érzett bűntudatig.
A bűntudat arra sarkallja az embert, hogy keresse megtisztulásának lehetőségét. Erre minden vallás ad valamilyen – komoly, vagy komolytalan lehetőséget, vagy megoldást. Az origami – ez a japánból származó papírhajtogató játék – a daru figurájával kapcsolatban állítja, hogy aki életében ezer darut elkészít, az megtisztul minden bűnétől. Nem kevésbé komolytalan a vétkek ellensúlyozására, vezeklésül kirótt üdvözlégyek és miatyánkok, és minden ehhez hasonló, mely a vallás által kínált megtisztulás megcsúfolása inkább.
Jól szemlélteti ezt egy régi vicc: Egy nyomorgó zsidó azzal próbált meggazdagodni, hogy kis baromfi-kereskedést nyit. Már vagy húsz csirkéje volt, amikor hirtelen megbetegedett közülük néhány és hullni kezdtek. Ugye a rossz történésekben és a csapásokban Isten bűntetését lehet felismerni. Négy vagy öt csike pusztulása után a rabbihoz fordul: mit tegyen? Erre a rabbi azt javasolja, hogy mondja el a zsoltárokat. A csirkeárus felmondta őket rendre, egymás után, de a csirkék tovább fogynak, hét, nyolc. Az ember újra a rabbihoz fordult: Mit tegyen? Most a rabbi azt javasolta, hogy mondja el az imákat. Úgy tesz, de a csirkehullás tovább folytatódik. Már a tizenharmadik is elhullott. Újabb kétségbeesett panasz és kérdés a rabbihoz: mit tegyen? Mire a rabbi: „Még sok tanácsom van a számodra, de neked maradt-e elég csirkéd?”
Mindaddig, amíg van elegendő muníció, addig folytatható az ilyen, és ehhez hasonló játék, de eljön a pillanat, amikor az álmegoldások helyett az igazi, a tiszta és megtisztítani tudó forrásra kezdünk vágyakozni. De addig azért halogattuk, mert tudtuk, vagy inkább sejtettük, hogy az igazi megoldásnak nagy ára van.
A zsoltárszerző egy zsidó ünnephez kapcsolódóan beszél a megtisztulásról, és az izsóp – pontosabban az origanum syriacum - használatáról. Jóm kippur napján a főpap egy izsópszárat mártott a levágott áldozati állat vízzel hígított vérébe, és azzal hintette meg a népet és hírdette ki bűneik bocsánatát.
De erre az Ószövetségi rend szerint csak évente egyszer volt lehetőség.
„Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek.” A zsoltáros népének liturgiáját a lehető legkomolyabban vevő – mondhatni az eszményi hívő gondolatait önti szavakba. Az idea ugyanis az volt, hogy ilyenkor nem a főpap bocsát meg, nem ő tisztít meg, hanem maga Isten. És ennek a bocsánatnak csak kihirdetője a főpap.
Az a szó, melyet a héber szövegben a tizzta-szó helyén találunk a „táhor” vagyis a rituális tisztaságra alkalmazott szó.
A moss meg engem – ez a kifejezés pedig a rituálisan végzett megtisztító fürdőre utal, melyben az eszményi hívő Isten cselekvését ismeri fel.
A hívő biztos abban, hogy ezekben a liturgiai, rituális cselekményekben Isten cselekvése van jelen.
Ezen az alapon épül tovább a megbocsátásba, Isten lelket megtisztítani kész akaratába vetett hit, melyet Jézus mutatott meg.
Kibővítette, kiszélesítette a megbocsátó Istenhez vezető utat, mely eredetileg, csak az év egyetlen napjára korlátozódott. Akkor is hirdette Isten bocsánatát, amikor éppen nem volt Jóm Kippur ünnepe, áldozati állat nélkül, vérbe mártott izsópszár lengetése nélkül, sőt vallástörvényi felhatalmazás nélkül, rituális tisztulási fürdő nélkül, ráadásul olyanoknak, akik arra liturgiailag nézve teljesen felkészületlenek voltak. „Megbocsáttattak a te bűneid!” Mondta Jézus Simonnak a farizeusnak a házában annak az asszonynak, aki olajjal kente a lábát, könnyeivel öntözte és a hajával törölte meg. Akiről Simon határozottan tudta, hogy bűnös.
Hogyan kaphatott volna bocsánatot ez az asszony? Jóm Kippur napján odanyomakodhatott volna valahová előre a tömegben, hogy érezze közel magát a megbocsátást és meghintést végző főpaphoz, megvető pillantások közepette.
Vágyott ez az asszony a bocsánatra: könnyei szerint nagyon vágyott. Jézus minden feltétel nélkül bűnbocsánatot hirdetett neki. Anélkül, hogy ezt bármiféle külső jel kísérte volna szavait. Illetve volt itt külső jel: Az asszony könyhullatása, mint a megtisztító rituális fürdő ellentéte. Ahogy Arany Balladájának hőse Ágnes Asszony is gyötrő bűntudatának és belső megtisztulásának, és az Istentől való bocsánatának a vágyát az agyonmosott ruhák fehérjében – öntudatlanul is - hírdette.
Jézus szélesre tárja a kapukat a bűnbocsátó Isten felé, az odatalálás immár könnyű. Feltétel nélkül, hiszen ki más akarna bűnbocsánatban részesülni, ha nem az, aki gyötrődik a bűntudattól? Hiszen a bűnbocsánatot igazán csak az akarja, aki már túl van a szégyenen, mások megvetésétől való félelmén, saját nagyságának, nagyszerűségének illúzióján. Ez az az ár, amit az igazi bűnbocsánatért fizetni kell. Kétségtelenül nagy ár.
Nem véletlen, hogy Dietrich Bonhoeffer a Szentek Közösségében ezt írja:
„Aki bűnével egyedül marad, teljesen magára marad. Keresztyén emberekkel megtörténhet, hogy az áhitatban, az imádságban, sőt a szolgálatban való közösségük ellenére végül mégis magukra maradnak, hogy a végső közösségre mégse jutnak el, mert csak kegyes hívőkként van közösségük egymással, kegyesség nélküli bűnösökként azonban nincs. A kegyes közösségben nem szabad bűnösnek lenni. Ezért kell rejtegetnie bűnét mindenkinek önmaga elől is… Ezért maradunk végül magunkra a bűnünkkel, hazugul és képmutatóan… Majd hozzáteszi: Isten elől nem rejtőzhetsz el. Őelőtte mit sem ér az álarc, amit az emberek előtt viselsz. Isten olyannak akar látni, amilyen vagy, és irgalmazni, megbocsátani akar neked. Sem önmagadnak, sem másoknak sem kell többé hazudnod. Szabad bűnösnek lenned.”
Ezért a A Jézus lábát megkenő asszonyban magunkat látni, bűnbocsánatra vágyó énünket, Istenre szorultságunkat, és magunknak ebből a látásából feltekinteni Jézusra, aki ismerve kínjainkat, az elutasítás lehetőségétől való rettegésünket, így szól hozzánk is: „Megbocsáttattak a te vétkeid.” Ámen
