1
Monda pedig az ő tanítványainak is: Vala egy gazdag ember, kinek vala egy sáfára; és az bevádoltaték nála, hogy javait eltékozolja.
2
Hívá azért azt, és monda néki: Mit hallok felőled? Adj számot a te sáfárságodról; mert nem lehetsz tovább sáfár.
3
Monda pedig magában a sáfár: Mit míveljek, mivelhogy az én uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem tudok; koldulni szégyenlek!
4
Tudom mit tegyek, hogy mikor a sáfárságtól megfosztatom, befogadjanak engem házaikba.
5
És magához hivatván az ő urának minden egyes adósát, monda az elsőnek: Mennyivel tartozol az én uramnak?
6
Az pedig monda: Száz bátus olajjal. És monda néki: Vedd a te írásodat, és leülvén, hamar írj ötvent.
7
Azután monda másnak: Te pedig mennyivel tartozol? Az pedig monda: Száz kórus búzával. És monda annak: Vedd a te írásodat, és írj nyolczvanat.
8
És dícséré az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett, mert e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében.
9
Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba.
A nyár a kikapcsolódás ideje is. Ez a szó, hogy kikapcsolódás és ennek az ellentéte, a bekapcsolódás minap elgondolkodtatott. Mit jelent kikapcsolódni valamiből, és mit jelent bekapcsolódni valamibe?
Mit is jelent bekapcsolódni egy beszélgetésbe?
Jól emlékszem az érzésre: tizenévesen ott ülök a „nagyok” társaságában. Még a legfiatalabb is idősebb öt évvel, de van aki hússzal. Hallgatom őket, és számomra csak részben ismerős, vagy teljesen ismeretlen élményekről, tapasztalatoktról beszélnek. Bekapcsolódnom a beszélgetésbe elég bajos. Egészen sokáig így ment ez, míg egy - nálam mindössze két évvel idősebb is megjelent a klubban.
Azóta eltelt harminc év. Ma már könnyen bekapcsolódok egy-egy beszélgetésbe. Persze a közben eltelt évtizedek alatt az ember számtalan technikáját kitanulta a ki-be kapcsolódás művészetének.
Miközben élem a hétköznapokat, sorra ki-be kapcsolódok beszélgetésekbe, történésekbe, és hozzám hasonlóan mások is hol kikapcsolódnak a munkából, a megbeszélésekből, hogy bekapcsolódjanak játékokba, buliba, szórakozásokba… vagy éppen fordítva.
Talán az életnek ez a sajátos látásmódja hozta létre a gépeknek és eszközöknek azt a sokaságát, mely ki-be kapcsolható. Lehet, hogy azért léteznek ki-be kapcsolható eszközeink, mert mi magunkat és világunkat is ki-be kapcsolhatónak látjuk…
Roman Polanski „Puszta formalitás” című filmjének főhősét, aki öngyilkosságot követett el, és erre a hosszú kihallgatás alatt jön rá: ON-Off-nak hívják. Angol nyelven ez a ki-be, pontosabban a „be-ki” kapcsolást jelenti: Az élet, mely végső pontig egyszerűsítve nem más, mint egy be- majd egy kikapcsolás…
Amikor kikapcsolódunk, kicsit meghalunk, mert eltűnünk, kivonjuk magunkat a folyamatokból, a feladatokból. Mégsem szoktunk erre így tekinteni, mert a kiesés csak időleges.
Ezekre az időleges kiesésekre, szünetekre szükség van. Amikor egyszer nyári munkára elmentem a Baromfifeldolgozó Vállalathoz dolgozni, és futószalag mellett kellett – többedmagammal rakni a lezacskódott, lefagyasztott csirkéket a kartondobozokba, ott megtapasztalatam, hogy akik ezt csinálták már hosszú évek óta, azok félórás-órás időközönként rendszeresen eltűntek néhány percre.
A kikapcsolódás tehát szükséges, de vajon hogy lehet tényleg kikapcsolódni? Attól, hogy kilépek a munkahely kapuján, még előfordulhat, hogy a fejemben viszem magammal haza a munkát.
Jézusnak az a mondata, hogy „minden napnak elég a maga baja”, az elvi alapot megteremti ahhoz, hogy a keresztyén ember alkalomról alkalomra letegye válláról a terhet.
Nossrat Peseschkian egyik könyvében olvasható egy példázat a vándorról, aki írtózatos terhekkel megrakva vánszorog a forró sivatagban. Az emberek, akikkel találkozik, ráirányítják a figyelmét egy-egy feleslegesen cipelt teherre, mint például a malomkőre, mely ott himbálózik a nyakában, vagy a nehéz vizestömlőre, melyben már rég megposhadt a víz. A vándor sorra szabadul terheitől, és a végén „felszabadultan” folytatja vándorlását.
De lehetséges ez?
Ennek a példázatnak éles ellentéte Cseh Tamás és Bereményi Géza „Antoine és Desiré” immár klasszikusnak számító lemeze, melyen az egyik dal arról szól, hogy Desiré áll az esőben, és nem kevesebbet remél, mint hogy: lemossa majd környezetét és családját, szociális körülményeit, és mások múltját, mit ráraktak. Majd felteszi a kérdést Antione-nak: - Csak nem gondolod, hogy ez mind rajtam marad, csak nem gondolod! Erre antoine csupán csak annyit mond: - De igen.
„Jöjjetek Énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve…”
Jézus látása a mindennapi élet gyakorlatában egy határozott korlátot feltételez, és azt a készséget, hogy az ember időnként a feladatokat, terheket letéve képes legyen csak úgy élvezni a pillanat szépségét, mások szeretetét.
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan…És megnyugvást találtok lelketeknek.” Nem azt igéri, hogy a megfáradtaknak és megterhelteknek segít megszabadulni a terhektől, hanem hogy a követők megnyugvást találnak lelküknek. Ez egy kicsit más, mint a terheket cipelő vándorról szóló példázat üzenete.
Az igazság valahol Antoine idézett lesújtó mondata és Peseschkian példázata között van.
Bizonyos terhek letétele nem lehetséges, de a megnyugvás a megbékélés igen a terhek továbbcipelése közepette is.
És így jutunk el Jézus Hamis Sáfárról elmondott példázatához.
Végső soron az egyetlen olyan eset, ahol Jézus valamilyen formában a teher könnyítésének a kérdését előveszi.
A tartozás nagy teher. Tudjuk ezt a mai helyzetben ismeretében is, amikor eladósodott, valutaalapú hitelezők sorsa még mind a mai napig kérdéses.
A tartozás a teher szimbóluma is lehetne. Olyannyira így van ez, hogy az Újszövetség eredeti nyelvében a a bűn a tartozás szinonimája. A Miatyánk eredeti szövegében a bocsásd meg vétkeinket helyett ez áll: engedd el tartozásunkat.
Így a hamis sáfár példázata az elengedés, a terhek könnyebbé tétele mellett minden egyéb létkérdésünket érinti.
Egy nagy tartomány birtokosa áll előttünk, aki a birtokán nem tartózkodott, hanem egy gondnokot, sáfárt alkalmazott. Ezt a gondnokot bevádolták. Keleten, Jézus idejében nem ismertek sem könyvvitelt, sem szabályos ellenőrzést. Ebből következik, hogy akit egyszer bevádoltak, annak mennie kellett. Hiányoztak az eszközök ahhoz, hogy tisztára mossa valaki magát a vádak alól. Ezért folyamodik a gondnok okmányhamisításhoz. Az adós által kiállított kötelezvény a gondnoknál volt megőrzésre. Nem volt másodpéldány. Azért nyújtja át az adósoknak változtatásra, hogy azonos kézírás esetén a csalás nem tűnik fel. Százhoz képest az ötven, vagy a nyolcvan nem kis engedmény. A gondnok így akart pártfogókat szerezni magának még gyorsan, a saját bukása előtti pillanatban. Ha tisztán nézzük a történetet, ez a korrupció maga. Jézus mégis pozitív példaként állítja elénk az okmányhamisító gondnokot. Nem tudjuk meg róla, hogy volt-e alapja a vádnak. Csak azt, hogy visszafordíthatatlan elbocsátása előtt a bérlők okmányait meghamisította azok bevonásával.
Erkölcsileg elfogadhatatlan, ami történik. Példának – erkölcsi értelemben, semmiképpen sem lehet tekinteni, csak ha a konkrét helyzettől elvonatkoztatunk, és a tartozás – vagyis a teher könnyítésének a példáját látjuk benne.
Így tekintve ugyanis lehet példa a cselekedete. Könnyít mások terhén.
Egyúttal arra is megkapjuk a választ, hogy Jézus szerint lehetséges-e egymás terhén, és egyúttal a saját terhünkön könnyítenünk? A válasz – a példázat alapján: igen.
De hogy mely terhek vállalhatóak át, és Jézus maga mely terheket vállalta át, és melyek azok, melyek maradnak ez egy másik kérdés.
De maradjunk még a terhek átvállalásának kérdésénél. Pál apostol vajon lehetségesnek tartotta ezt? Igen.
„Egymás terhét hordozzátok…” /Gal 6,2/ Hogy Pál apostol ezt lehetségesnek tartotta, és erre még fel is szólítja a gyülekezet tagjait, az azt jelenti, hogy a terhek bizonyos mértékig átvállahatóak.
Jézus bizonyos terheket átvállat. Nagy, elhordozhatatlan terheket. Ilyen az üdvösség és kárhozat terhe. Azáltal, hogy elhozta számunkra a megigazulást, és elérhető közelségbe hozta számunkra a megszentelődést, az emberélet legnagyobb terhét vette le a vállunkról.
De a hétköznapok apró cseprő nehézségei, terhei ugyanúgy megmaradnak. Ezt az ellentmondást kell tudnunk elhordozni.
Ezért ritka a hálás szív, mert a mindannapok küzdelmei velünk maradnak, annak ellenére, hogy életünk legfőbb terhétől Jézus megszabadított minket.
Ez a kettősség, és ennek feszültsége fogalmazódik meg Pál Apostol II. Korinthusi Levelében, annak tizenkettedik fejezetében, ahol Pál arról ír, hogy tövis adatott a testébe. Háromszor is kérte az Urat, hogy távozzék az el tőle, de ez nem történt meg. És azt a tényt, hogy a tövis – egészen pontosan karó: ez egy más nagyságrend, tehát egy karó – adatott a testébe, mellyel együtt kell élnie, ez annak a Jézusi mondatnak a magára alkalmazásával vált elhordozhatóvá, mely így szól: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
Úgy kell tehát élnünk ebben a világban, abban a hitbeli tudatban, hogy a nagy tehertől Jézus megszabadított minket. Ődvösségünk az Ő kezében van, nem rejtunk múlik, ez a teher lekerült a vállunkról. Ugyanakkor apró, üdvösségünket nem érintő, létünk sorsunk szempontjából nem döntő terhek azonban velünk maradnak. Ezeknek a terheknek bizonyos fajta megosztása azonban lehetséges. Még akár fele részben is, ahogy azt Jézus hamis sáfárról elmondott példázata elmondja. Ámen
