"A szárdiszi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van: Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt. Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád. De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!"
Szeretett Testvéreim!
Nagyon rég olvastam már Ottlik Géza Iskola a határon c. könyvét, valamikor talán a húszas éveim elején. Most mégis ebből a könyvből jutott eszembe egy rész. Lehet, hogy nem is tudom már pontosan idézni, de valami olyasmire emlékszem, hogy Medve –aki a regény főszereplője- szökési kísérlete miatt zárkába kerül a katonai iskolában. És a zárkában elkezd sírni, mert minden egyszerre az eszébe jut, ami bántja őt, ami zavarja őt a saját maga életében, és valamiféle tehetetlen dühöt érez. Felsejlik előtte a szomszédjában zongorán gyakorló játéka, aki minden egyes alkalommal ugyanott rontja el a Für Elist. És sír. Talán maga sem tudja, hogy miért. És sírása közben mély álomba szenderül, és álmodik. Azt álmodja Medve, hogy levelet kap. Nincs rajta sem feladó, talán címzett sem, de egészen biztos benne, hogy neki szól. Kibontja a borítékot, kiveszi belőle a papírt, és olvasni kezdi a levelet, ami mindössze egy szóból áll, és így hangzik: ÉLJ! Nagybetűvel, felkiáltójellel a végén. Élj! Ennyi a levél tartalma. Egyetlen egy szó. Ám ahhoz mégis elég, hogy ébredése után Medve valahogy másképpen kezdje látni a világot. Már nem sír, és biztosan tudja, hogy ha kikerül a zárkából, többé már nem fogja zavarni a szomszédban gyakorló bénázása. Mert már tudja a titkot. Már megkapta a választ arra a kérdésre, amit talán még fel sem tett. ÉLJ! Nagybetűvel, felkiáltó jellel a végén.
Szeretett Testvéreim,
mint jelent az szó, hogy élni? Az én szótáramban nagyjából ez cselekvést, történést, létezést, aktivitást, vitalitást, tettrekészséget jelent. Minden olyasmit, amiben erő és lehetőség rejlik.
És ezzel szemben, a másik oldalon ott áll a halál. És ha már kimondtuk ezt a szót, akkor most gondolkodjunk el ezen is. Mit jelent az a szó, hogy halál? Nekem egy olyan kép jut erről az eszembe, mint amikor valakinek a fényképét, aki már elment, és nincs közöttünk, kirakjuk otthonunkban a polcra, vagy bekeretezzük, és ezt a bekeretezett képet felrakjuk a falra. A fénykép, mindig egy adott pillanatot csíp el, és azt jelenít meg. Az aktivitás, amit megörökített, már nem a jelen, hanem a múlt. Már nem tudunk rajta változtatni, hanem mindig az marad, amit a fénykép készítője, abban a pillanatban elkapott. Ránézünk a képre, arról eszünkbe jut sok minden, de ez mára már csak egy emlék, amit kirakhatunk otthonunkban, felidézve a régi szép időket. Mert a halál, passzivitást jelent. Lehetőség nélküliségét. Egy mozdulatlan állapotot, amin változtatni már nem lehet. Az egyik oldalon tehát ott van az élet, a maga vibrálásával, lehetőségeivel, a változásra való folyamatos képességével, a másik oldalon pedig ott a halál, a maga passzivitásával és azzal az érzéssel, hogy soha többé változtatni már nem tudok.
Szeretett Testvéreim,
ma –Medvéhez hasonlóan- mi is egy levélről olvashatunk, méghozzá egy meglehetősen kemény hangvételű levélről. Egy olyan levélről, amiben az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van, azt közli a gyülekezettel, hogy tud a cselekedeteiről. Hogy tudja, hogy az a nevük, hogy élnek, pedig halottak. Mit jelent ez egészen pontosan? Azt testvérek, hogy Jézus azt mondja: elégedetlen vagyok a gyülekezet cselekedeteivel. Nem a gyülekezet lélekszáma miatt, nem is a gyülekezet anyagi helyzete miatt, vagy a gyülekezet infrastruktúrája miatt; nem az istentisztelet látogatottsága, vagy az istentiszteleten szolgálatot tevők felkészültsége, vagy felkészületlensége miatt. Ezek mind emberi szempontok.
Jézus az élet látható jeleként a gyülekezet cselekedeteit kéri számon. Nem a gyülekezethez tartozó egyes emberek cselekedeteit, hanem azokat a tetteket, melyeket a gyülekezetnek, mint közösségnek kell véghezvinnie. Mit csinál a gyülekezet ott, ahol él? Csupán jelen van, vagy jelenlétének vannak látható és kézzelfogható jelei, gyümölcsei? Mert ha csak istentiszteleteket, bibliaórákat, vagy a jól megszokott és bejáratott alkalmakat tartja, az önmagában kevés. Arról nem is beszélve, hogy minden látszat ellenére ezek nem a gyülekezet, vagy azon belül a szolgálattevők cselekedetei. Az istentiszteleten –ha valóban az-, mindig Isten a cselekvő alany.
De akkor mi az az aktivitás, melyet Jézus a gyülekezettől, mint közösségtől vár? Úgy hiszem, hogy a válasz, az oltár előtt felolvasott evangéliumi történetben rejlik, az ott hallottakra emlékeztet és vezet vissza. Arra, hogy minden dolgukban úgy kell tenniük, ahogyan azt Jézustól hallották, és ahhoz kell visszatérniük. Újra meg kell hallaniuk Jézus szavát, melyet az Őt kérdező farizeusoknak az irgalmas samaritánus példájára mutatva mond: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.”
Mit jelent mindez? Azt testvérek, hogy mind a pap, mind pedig a lévita, akik elmentek a bajba jutott ember mellett azt gondolták, hogy ők élnek. Önteltségükben meg voltak győződve arról, hogy igazi, élő hitük van és, hogy életük Isten szerint való, és neki tetsző élet. De ezzel szemben ott áll az, hogy gondolkodás nélkül túllépnek azon, amit láttak, és átlépnek azon, aki bajba jutott, aki segítségre szorul. Életük, hitük halott volt, annak ellenére, hogy ők maguk éltek. Ettől a magatartástól óvja a gyülekezetet Isten, és velük szemben azt állítja példaként a farizeusok elé, aki önmagából idejéből, pénzéből, erejéből adva lehajol, és segít azon, akinek ott, akkor éppen az ő segítségére van szüksége. Mert ez jellemzi az életet. Az odafordulni tudás, az aktivitás, a kellő időben mindig mozdulni tudás. A halál pedig a passzivitás, a még a fejem sem fordítom oda magatartása. Ez az, amit elítél, és ami alapján megítél Jézus. Nem a gyönyörűen kidolgozott prédikációk, nem az oltáron elhelyezett vaskos virágcsokor, se nem a szeretetvendégség gazdagon terített asztala. Egyedül az, hogy a gyülekezet élő hitéből fakadóan meglátszanak-e azok a cselekedetek, amik az irgalmasságot és a szeretetet hirdetik szavak nélkül.
Szeretett Testvéreim,
had meséljek el egy történetet. Amerikában esett meg, hogy az egyik gyülekezet lelkésze, kihirdette a prédikáció után, hogy a következő vasárnap egy, a gyülekezethez valaha közel álló ember emlékére, gyászistentisztelet lesz a templomban, de ennél többet nem mondott. Az emberek kíváncsiak voltak, mivel nem tudták, hogy kiről beszél a lelkész, nem tudták, hogy ki az, aki meghalt. Éppen ezért, a következő vasárnap zsúfolásig megtelt a templom. A szokásokhoz híven, az oltár előtt ott állt a félig nyitott koporsó, ami előtt a halottól elbúcsúzni vágyók még egyszer elvonulhatnak. Így is történt. Elkezdődött az istentisztelet, a lelkész egyszerű beszédet mondott, majd megkérte a jelenlévőket, hogy egyenként vonuljanak el a nyitott koporsó előtt. Lassan elindultak. Mindenki odament a koporsóhoz, belenézett, majd távozott a templomból. Csendben távoztak, arcukon a zavartság kifejezésével. Mert mindazok, akik látni akarták a holttestet és belenéztek a koporsóba, egy, az alján elhelyezett tükörben, a saját arcukat látták meg, mellette egy idézettel: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.”
Megdöbbentő ez a történet, ugye? És most Isten óvjon minket attól testvérek, hogy hátradőljünk a helyünkön, és hamis önhittséggel a szívünkben azt gondoljuk magunkban, hogy lám, lám. Mennyi minden megtörténhet a világban. De milyen jó, hogy mi nem ilyenek vagyunk. Hogy mi nem kapunk olyan hangvételű levelet, mint egykor a szárdisziak; hogy ránk nem mondja azt az élő Úr Jézus Krisztus, hogy halottak vagytok, és igazából az, hogy ma ez az ige került elénk az nem másnak, csak egyházunk perikópa rendjének köszönhető, így meghallgatjuk ugyan, de túl sok közünk nincs is hozzá.
Azt hiszem, hamis lenne ezt gondolnunk. Mert ha magunkba nézünk, ha magunk elé tartjuk Jézus szavainak tükrét, akkor rá kell jönnünk, hogy az Isten tud a cselekedeteinkről. És ezek alapján, a mi vállunkat sem biztos, hogy megveregetné. Tud mindarról, amit nem tettünk meg, holott meg kellett volna tennünk. Tudja mindazt, amit kényelemből, vagy önmagunk féltése miatt, hogy mit fog szólni hozzá a másik elmulasztottunk. Tudja azt is, amikor újjal mutogatunk egymásra, és fennhangon hirdetjük, hogy ennek és ennek a megtétele na az már igazán nem az én dolgom, mert vannak nálam illetékesebbek is a gyülekezetben. Ha elmegyünk egymás mellett anélkül, hogy észrevennénk, hogy a másiknak éppen rám van szüksége; vagy azok mellett a dolgok mellett, amikért igenis ki kellene állnunk, és végre nem csak siránkozni miattuk, hanem tevőlegesen fellépni, ha mindezt újra és újra elmulasztjuk, akkor félő, hogy a mi gyülekezetünket is halottnak fogja ítélni az, akinek minderre hatalma van.
Szeretett Testvérek!
Jézus azért szól hozzánk, hogy minket is felrázzon abból a megszokott, a magunk igényeinek megfelelően kialakított helyzetből, amibe az idők során kényelmesen elhelyezkedtünk, amibe belesüppedtünk. Szavait nem fenyegetésnek szánja. Mindössze azt szeretné, ha képesek lennénk felmérni azt, hogy hol is tartunk. Egyéni hitéletünkben, és gyülekezeti közösségünkben egyaránt. És ha ebben a tükörben, amit szavain keresztül elénk tart, észrevesszük, hogy életünk csupán látszat élet, és rájövünk, hogy a magabiztosság csalóka képzete minket is bekebelezett, akkor Rá támaszkodva, Hozzá könyörögve megújulásért ébredjünk fel végre Csipkerózsika álmunkból, és tegyük meg mindazt, ami tőlünk telik, és amit Urunk elvár tőlünk Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezetnek. Ámen.
