És láttam egy nagy fehér trónust, és a rajta ülőt: színe előtt eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsik a trónus körül állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne lévő halottakat, a halál és a pokol is kiadták a bannük lévő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint. És a halál és a pokol belevettetett a tűz tavába. Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették.
Ítélet vasárnapja van. Lelki szemeink előtt talán egy bíróság és egy tárgyalóterem jelenik meg. Kezünkön-lábunkon bilincs. Bűnünket a fejünkre olvassák, majd kimondják az ítéletet… Szörnyű kép, nyomasztó és kétségbeejtő helyzet. Lehet-e, szabad-e az ítéletnek ezeket a felmerülő képeit Istenhez kapcsolnunk?
Régen megtették, minden teketória nélkül. Egykor előszeretettel ábrázolták úgy Istent, mint egy ilyen bírót, aki ott elnököl a magas trónusán, és a végén felolvassa az ítéletet. A Jelenések Könyve, mely a Biblia előtti és Biblián kívüli mítoszoknak és metaforáknak gazdag tárháza, magától értődően tartalmazza ezt a képet.
A bibliában több helyen is feltűnik az úgynevezett törvényszéki metafora. Az ember a vádlott, a vádló a Sátán, és a bíró Isten. Mivel védőügyvéd abban az időben még nem volt, a bírónak kellett adott esetben az ügyész, a vádló túlzásait helyreigazítania. Ezt tehát a bírói tisztet ellátó Isten, vagy az ő küldötte, az angyal látta el.
Jób Könyvében a vádló szerepében fellépő Sátán azt mondja Jóbra: Nem ok nélkül féli Jób az Istent. Hiszen minden vállalkozását megáldottad, de nyújtsd csak ki a kezedet, és tedd rá arra, amije van, majd még káromol Téged!” /Jób 1,11
Istennek azonban ez a véleménye Jóbról: „Nincs hozzá fogható a földön, feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent és kerüli a rosszat.”
A két vélemény egymásnak feszülése adja a konfliktust, de egy pillanatra sem kérdés, hogy Isten meg van győződve a megvádolt ártatlanságáról és feddhetetlenségéről.
A másik példa Zakariás Könyve, melyben Jósua főpapot vádolja a Sátán, akinek piszkos a ruhája – micsoda szép szimbóluma ez a kép annak, hogy Jósua főpap nem volt erkölcsileg a helyzet magaslatán. Az angyal, aki itt Istent helyettesíti, így védi Jósua főpapot: Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez? Majd pedig az angyal parancsot ad arra, hogy vegyék le róla a piszkos ruhát, és adjanak rá tisztát, majd így szól Jósuához: „Nézd! Elvettem a bűnödet, és díszes ruhába öltöztettelek…” /Zak 3. fej.
Ezek a példák egy olyan bírót mutatnak be, aki egyszerre védőügyvéd is, aki számára a megbocsátás és a „mindent javára magyarázzunk”-elve, és a méltányosság mérvadó az ítélkezésben. Aki nem attól nevezhető igazságosnak, hogy pontosan az előírt jogszabályok szerint ítélkezik, hanem attól, hogy a szívére hallgat.
A jelenések könyvében található kép, Istenről, mint ítélő bíráról meglehetősen szűkszavú. Valószínű, hogy nem is volt más célja, mint abban az összegzésszerű könyvben, vázlatosan megemlítse az ítéletet. Hangsúlyozom, egészen vázlatosan, hiszen ebből a részltből semmi fontos nem derül ki. Önmagában értelmezhetetlen ez a bibliai részlet. Csak annyit mond mindössze, hogy lesz feltámadás, és Isten fog ítélkezni a halottak felett, az ő cselekedeteik szerint. Isten kegyelmes voltáról, megbocsátásról egy árva szó sem esik.
Éppen ez a bibliai szakasz, és a belőle fakadó istenkép ejtette teljes kétségbeesésbe Luther Mártont is.
Isten igazsága - ez az ige régebben úgy hatott szívemre, mint valami mennydörgés.
"Igaz" és "Isten igazsága" ezek az igék villámcsapásként hatottak lelkiismeretemre. Megborzadtam, amikor hallottam őket. Ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell. De amint egyszer ebben a toronyszobácskában tépelődtem ezek fölött az igék fölött: "Az igaz ember hitből él" (Róm. 1, 17) és "Isten igazsága", Isten kegyelméből ezt gondoltam: Ha nekünk, mint igazaknak, hitből kell élnünk, és ha Isten igazsága minden hívőnek üdvösségére van, akkor az nem lehet a mi érdemünk, hanem csak Isten irgalmassága. Mert Isten igazsága az az igazság, mellyel minket Krisztus által igazzá tesz és megvált. Így ezeket az igéket megszerettem. A Szentírás értelmét ebben a toronyban tette világossá előttem a Szentlélek.
Valami egészen különös égő vágyakozás fogott el, hogy Pál apostol római levelét megértsem. Ennek azonban akadálya volt. A világért sem szívem vérének a hidegsége, hanem egy igehely, mégpedig a római levél 1. részének 17. verse: "Isten igazsága jelentetik ki abban". Ugyanis gyűlöltem ezt az igét: "Isten igazsága", mivel - az összes egyházi tudósok szokása és szóhasználata szerint - azt tanultam, hogy ezt bölcseletileg kell értelmezni, mint úgynevezett alaki, vagy cselekvőleges (activ) igazságot, mely szerint Isten igaz és megbünteti a bűnösöket s igazság nélkül szűkölködőket.
Én pedig az igaz és bűnösöket büntető Istent nem szerettem, sőt ellensége voltam neki. Ugyanis bármennyire kifogástalan volt is mindenkor szerzetesi életem, Isten előtt bűnösnek éreztem magam, lelkiismeretem állandóan háborgott és semmiképpen sem tudtam abban bizakodni, hogy őt az én elégtételeim kiengesztelik. Így én haragudtam Istenre, s ha nem is volt bennem hallgatag káromlás, nagyon erősen zúgolódtam Isten ellen. Ezt mondtam: Hát nem elég, hogy a nyomorult és örökre elkárhozott bűnösöket az eredeti bűn következtében mindenféle baj terheli a tízparancsolatbeli törvény által, - nem, ez az Isten az evangéliummal a régi szenvedésre még új szenvedést halmoz és az evangéliumban is az ő félelmetes igazságát, és haragját tárja fel! Így toporzékoltam, dühös, felzaklatott lélekkel és az idézett íráshelynél kíméletlenül viaskodtam Pállal; emésztő vágy égetett, vajha megtudhatnám, mit is akar itt Pál apostol.
Ez mindaddig tartott, míg végül hosszú napokon és éjszakákon át tépelődvén, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet. Éspedig: "Istennek igazsága jelentetik ki abban..., miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él." Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, melyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig hitből. Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy ti. ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: "Az igaz ember hitből él".
Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be. Erre előttem az egész Szentírás más értelmet nyert. Amennyire előzőleg az "Isten igazsága" kifejezést gyűlöltem, annyira nagy lett most az a szeretet, mellyel ezt az én legkedvesebb igémet magasztaltam. Így Pál apostolnak ez a mondása számomra valóban az Edénkért kapujává lett. Később olvastam Augustinusnak a "Lélek és betű" című könyvét, melyben várakozásom ellenére azt találtam, hogy "Isten igazságát" ő is hasonlóan értelmezi, ti. annak az igazságnak, mellyel Isten ruház fel. bennünket, amikor megigazít minket. Ő ugyan ezt nem részletezi és Krisztus igazságának nekünk ajándékozásáról nem mond meg mindent világosan. Augustinus mégis azt akarta, hogy Isten igazságát olyan igazságként tanítsák, amellyel mi igazakká tétetünk.
Reformátorunk számára ez a felismerés volt a kulcs, a nay fordulat, az úgynevezett megtérés, hiszen egy önmarcangoló, súlyos önvádak terhétől gyötrődő ember egyszeriben felszabadult, boldog keresztyén lett.
Mindannyian – ha nem is Gogol – de Luther köpönyegéből bújtunk ki. Mi mindannyian ma hívők Luther felismeréséből élünk, az ő hitbeli látásából merítünk bátorságot ahhoz, hogy merjünk reménykedni és bizakodni abban, hogy Isten kegyelmes, megbocsátó lesz hozzánk, és hitünk által igaznak nyilvánít minket, vagyis megigazít az ő üdvözítő akaratából.
Nem elégedhetünk meg mi sem a Jelenések Könyve egészen vázlatos képével, ahol csak elnagyoltan láthatjuk az ítélet jelenetét. A mélyére kell hatolnunk, hiszen itt rólunk van szó, a mi üdvösségünkről.
Nem vitatjuk a Jelenések Könyve tartalmát, csak annyit vagyunk kötelesek hozzátenni, hogy egy elnagyolt vázlatos képhez nem igazíthatjuk a hitünket, és szükséges, hogy más bibliai igékkel, melyek mélyebbre hatolnak, kiegészítsük ezt a vázlatos képet.
Említés történik bizonyos könyvekről, melyekben fel vannak jegyezve az emberek cselekedetei, és az úgynevezett Élet Könyvéről.
Igen furcsán hangzó jelképek ezek, főleg annak tudatában, hogy Jézus nem írt könyvet. De az Élet Könyvének jelentéséhez közelebb férkőzni az az evangéliumi történet segíthet bennünket János Evangéliuma 8. fejezetéből, melyben a házasságtörő nőt Jézus elé viszik az írástudók és farizeusok, és arra akarják kényszeríteni, hogy foglaljon állást jogszerűnek és igazságosnak tűnő megkövezésével kapcsolatban.
Ebben a kínos helyzetben Jézus írni kezd ujjával a porba. Erre a váratlan fordulatra senki sem számított. Hosszasan írt a porba, majd egy ízben szóbeli válasszal szakította meg az írást, amikor azt mondta: Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ. Erre egyenként, a legidősebbektől kezdve a fiatalabbakig, sorra elszéledtek.
Hogy mit írt Jézus a porba? Arról az evangéliumi szöveg hallgat. Lehetséges, hogy az egyes jelenlévők nevét, esetleg bűneit. Jeremiás Próféta könyvében ezt találjuk: „Oh, Uram! Akik elhagynak Téged, mind megszégyenülnek! Akik elpártolnak Tőlem, azoknak nevét a porba írják.”
Majd miután Jézus egyedül marad a házasságtörő asszonnyal, szóban megbocsát neki: Én sem ítéllek el Téged…”
Amiről itt szó van, az éppen az élet könyvének a fordítottja. A Jelenések Könyvében arról van szó, hogy akinek a neve fel van írva az Élet Könyvében, az üdvösségre jut.
Egyetlen esetben írt Jézus – az evangéliumi történetekben – és akkor is az írás nála nem az emlékezés, hanem a felejtés szolgálatában állt. A megbocsátás szóban történik, a megbocsátáshoz társuló s azt tágabb fogalomként felölelő felejtést gesztusával, midőn a bűnt a homokba írja.
Amit felolvasott alapigénk, A Jelenések Könyvének ez a része kifejez, a könyvek és az Élet Könyvének említésével az a csalhatatlan isteni emlékezet.
A legújabb kori teológia már úgy tekint az egyénre, hogy az végső soron nem más, mint információ, melynek fennmaradása, és újbóli életre keltése, feltámasztása Isten memóriájának végtelen voltán múlik. Hisszük-e, hogy Isten emlékezete nincs korlátokhoz kötve? Igen, ha Istent mindenhatónak hisszük, akkor emlékezetének is végtelennek kell lennie. De hogy az Ő emlékezetének végtelensége mégse töltsön el bennünket múlhatatlan szorongással, kapaszkodjunk erősen a házasságtörő asszonynak megbocsátó Jézusról szóló történetbe, ahol a bűnöket porba írja Jézus, vagyis felejtésre ítéli, hiszen nemcsak az emlékezés áll a hatalmában, hanem a felejtés is, hiszen Ő az emlékezés és a felejtés Ura, aki maga dönt afelől, hogy mire akar és mire nem akar majd emlékezni.
Ámen
