Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön! Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé! Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája. Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.
Szeretett Testvérek!
Lehet-e felszólításra örülni? Lehet-e kényszeríteni minket arra, hogy örüljünk? Karácsony előtt néhány nappal talán valamiféle nosztalgikus öröm és elégedettség tölt el minket, de elmondható-e ez a mögöttünk álló évről? Sajnos nem vagyok meggyőződve arról, hogy a válaszunk határozott igen lenne. Mert ha szétnézek magunk körül, akkor nehézséget, elkeseredést, és gyászt látok. Nem. Azt hiszem, nem az öröm az, ami elsőként eszünkbe jutna.
Mert tud-e örülni az anya, ha kiderül, hogy lánya komoly beteg? Tud-e örülni az apa, amikor végignézi fia agóniáját, és lezárja a szemét? Tud-e örülni a fiatal, amikor véget ér a többéves kapcsolata, vagy tud-e örülni, ha az oly hőn vágyott szerelem csak nem akar eljönni az életébe? Tud-e örülni a nagyszülő, amikor unokájáért aggódik? Vagy tud-e örülni a szülő, amikor fiát évek óta nem látja a templomban? Tud-e örülni a munkás, aki alig tudja előteremteni a mindennapi kenyeret családja számára? Tud-e örülni az idős, amikor egyik betegség a másik után sújtja, és az adja meg napjainak ritmusát, hogy mikor melyik gyógyszert kell bevennie? Tud-e örülni a fiatal, aki már x-edik diplomáját szerzi, és mégsem kap állást az országban, ezért inkább úgy dönt, hogy külföldön pincérnek áll? És tudok-e örülni én, ha meghal a velem egyidős jó barátom?
Szeretett Testvéreim, az a helyzet, hogy amiket az imént felsoroltam, azokért nem kellett a szomszédba mennem. Még csak a rádiót sem kellett bekapcsolnom, és az újságot sem kellett fellapoznom. Csak végig kellett néznem magunkon. Mert mindez nem tőlünk távol, a föld másik féltekéjén történt, hanem ez mind itt, velünk történt meg ebben az évben. Veled, meg azzal, aki melletted ül, meg velem.
És ha továbbmegyek, ha tágabb környezetünkben nézek szét, azt kell, hogy mondjam, hogy ott sem jobb a helyzet. Mert tud-e örülni az, aki folyó mellett él, és az ár elvitte mindenét? Ráadásul a folyók szintje újra vészesen emelkedik. Vagy tud-e örülni a dunántúli, aki talán sosem költözhet vissza otthonába, mert mindene halálosan mérgező? Nem, nem hinném, hogy tud.
Ilyen tapasztalások mellett, hogyan fogadjuk hát a naptári év végén, az egyházi év elején azt a bevezető zsoltárt, ami arra szólít fel minket, hogy örvendezzünk?! Meg egy filippi levelet, ami azt mondja, hogy „örüljetek az Úrban mindenkor”! Meg egy olyan alapigét, ami még ezeket is képes fokozni, és azt mondja, hogy „Ujjongjatok”! Hát mi a csudának lehet itt ujjongani? Hogyan tudnánk ujjongani, amikor úgy érezzük, az ég nem figyel ránk? Amikor úgy érezzük elfordította arcát tőlünk az Úr Isten. Amikor az évek óta elmondott imádságaink még mindig nem találnak meghallgatásra!
Milyen örömöt adhat így nekünk a közelgő karácsony, amit viszont valami megmagyarázhatatlan módon, mégis mindenki, mindennél jobban vár. És nem a finom vacsora, vagy a karácsonyfa miatt. Nem is az ajándékok, vagy tovább megyek a szeretet ünnepe miatt - ahogyan a média nevezi egyik legnagyobb ünnepünket. Hanem úgy hiszem azért várjuk, azért siettetnénk mindennél jobban az ünnep eljövetelét, mert karácsonykor visszakaphatjuk az életbe vetett reményünket.
Adventi koszorúnk négy aprócska lángja is erre irányítja, efelé terelgeti figyelmünket. De a hangsúly nem a gyertyák néhány óra alatt tovatűnő fényén van, hanem az igazi fényen, amely megszületett egykor Betlehemben, és amely azóta is folyamatosan világít. Benned is, és bennem is. Lehet, hogy olykor halványabb a fénye. Az is megeshet, hogy a szél, vagy a vihar játszik vele, és mindenáron arra tör, hogy kioltsa. De a fény világít. És ez a fény, képes arra, hogy életünk legsötétebb perceit is bevilágítsa. Képes arra, hogy utat mutasson vészben és viharban. És valami megfejthetetlen csoda folytán arra is képes, hogy újra és újra felmelegítse olykor megfagyni készülő szívünket. A világ aprócska fénye, mely megjelent a mi Urunkban, Jézus Krisztusban.
Mit jelent hát örülni az Úrban?
Azt a biztos hitet, azt az állandó tudást, amit Pál apostol gyönyörűen úgy fogalmaz meg, hogy „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban”!(Róm 8,38-39)
Azt a hitet, amely arra épít, amit Ura mond: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.”(Jn 14,18)
Azt a hitet, amely arra támaszkodik, amit maga az Isten mond: szeretetem örökké tart, és hűséges vagyok minden nemzedékhez. Azokhoz is az voltam, akik már az idő homályába vesznek, és a te nemzedékedhez is hű vagyok, aki most járod zarándokutadat.
Minek is örülhetünk hát?
Örülhetünk egyszerűen a felett, hogy Ő velünk van. Nem mindig úgy, ahogyan eltervezzük, de ígérete szerint mégis közel. Csak meg kell értenünk azt, hogy ezt a közelséget nem a tökéletesen alakuló körülmények, vagy éppen az örvendezős hangulataink bizonyítják, hanem éppen fordítva: azért újulhat meg újra és újra igazi örömünk, mert bízhatunk közelségében. Nem azért jön közel hozzánk az Isten, mert nyugodt és kiegyensúlyozott életet élnénk, hanem éppen fordítva: azért lehet nyugodt és kiegyensúlyozott az életünk, mert tudhatjuk, hogy Ő folyamatosan közeledik felénk, folyamatosan velünk van.
Az ünnep sűrűjébe lépünk. Kívánom, hogy Istenünk elevenítse fel váratlanul, vagy várakozásunknak megfelelően karácsony örömét. Megváltónknak ezernyi eszköze van arra, hogy ígéreteit valahogy közel hozza hozzánk. Ebben is bizonyosak lehetünk.
Azt hiszem, ezt jelenti az Úrban való öröm. Azt, hogy tudatában vagyok annak, hogy az, aki értem a földre jött, sosem hagy el, mindig velem van. Tudatában lehetek teremtményi voltomnak. Annak, hogy a teremtés lényegi pontja éppen az, hogy azzal, amit megteremtek célom van. Minket maga az Isten alkotott. Velünk, Neki van terve. Ő maga mondja azt rólunk, hogy az övéi vagyunk, az ő népe és legelőjének nyája.
És bárki bármit mond Testvérek, igenis örülhetünk az élet apró csodáinak. Örülhetünk annak, aminek többnyire eszünkbe se jutna örülni, sőt, inkább mérgelődünk, vagy bosszankodunk miattuk.
Nemrég kaptam egy e-mailt, benne a következő szöveggel, amit most szeretnék felolvasni:
Tulajdonképpen hálás vagyok:
- A társamért, aki panaszkodik a főztömre, mert ez azt jelenti, hogy az estét velem tölti, és nem valaki mással.
- A gyerekemre, aki azért panaszkodik, mert mosogatnia kell, mert ez azt jelenti, hogy itthon van, és nem az utcán kóborol.
- Az adókért, amiket levonnak a fizetésemből, mert ez azt jelenti, hogy alkalmazott vagyok, és van munkám.
- A takarításért egy buli után, mert ez azt jelenti, hogy vannak barátaim, akik szívesen töltik velem az idejüket.
- A ruhákért, amik egy kicsit szűkek rám, mert van elég ennivalóm.
- Hogy nyírhatom a füvet, pucolhatom az ablakot, javíthatom az ereszcsatornát, mert azt jelenti, hogy van házam, és van hol laknom.
- A parkoló helyért a parkoló legmesszebb pontján, mert ez azt jelenti, hogy lábaimmal tudok járni és még autóm is van.
- Azért is, hogy a templomban a mögöttem ülő hamisan énekel, mert közösségben lehetek, és a hallásom is jó.
- Az esti fáradtságért és izomlázért, mert tudtam keményen dolgozni.
- És azért is, hogy hajnalban meghallom az óra csengését, mert ez azt jelenti, hogy élek.
Én úgy hiszem, igazából ezek alkotják az életünket. Ezek az apróságok, amik mellett oly könnyedén elsiklunk. Amiket természetesnek veszünk, amikről úgy gondoljuk, hogy ez nekünk jár. Aztán ha az élet megállásra kényszerít minket, akkor hirtelen ráeszmélünk arra, hogy mindennek ellenére milyen szerencsések is vagyunk. Mennyi mindenünk van, mennyi mindent kaptunk! Lehet, hogy apróságnak tűnnek, de ezekből áll az életünket. És így egyben viszont már nem apróság.
Szeretett Testvéreim, nem hiszem, hogy lehet felszólításra örülni. Az öröm természetével nem fér össze semmiféle kötelezettség. Az öröm szabad, lelkünk legmélyéből fakadó, apró patak. Olyan apró, mint a gyertya fénye, amely mégis képes világosságot hozni a sötétségbe. A sötétségbe, életünk mélységeibe, veszteségeink közepette is. Ezt viszont biztosan tudom! És azt is, hogy ha ezt észrevesszük, ha újra és újra megállunk Isten felénk tanúsított kegyelme felett, akkor ez elegendő okot adhat az örömre. Amely nem felszólításra, vagy kötelességből ered, hanem abból a hálából fakad, hogy tudja „…úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”(Jn 3,16) Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, életünkben az öröm oly megfoghatatlan és illékony. Olyan vendég, akit minden percben sóvárogva várunk, aztán ha meglátogat minket és belép házunk ajtaján, sosem tudhatjuk előre, meddig marad a vendégünk. Kérünk, küldd el hozzánk is Fiadat, aki állandó örömünk és barátunk lehet. Aki nem csak látogatóba érkezik hozzánk, hanem mindig velünk marad. Ámen.
