Karácsony 1. napja

Minden népet jellemez az a mód, ahogy köszön. Adj Isten! Jó napot! Mindkét köszönés egyben jókívánság is. Sok nép hasonlóan köszön. De nem feltétlenül jókívánság a köszönés, kifejezheti az elfogadást, és az érzelmeket.. Például a polinézek azt mondják „Talofa”, ami annyit jelent: szeretlek, kedvellek.

A világ sok helyén – ahol nem volt megkopogtatható ajtó a lakóépület bejáratán, ott tapsolással adta az érkező a házigazda tudtára, hogy látogatóba érkezett.

Ismerünk egy középkorból való japán szólás-mondást: „Hogyan szól egy tenyér, ha csattan?” Hiszen már abból, ahogy egy taps megszólal, - és hozzátehetjük - ahogy egy kopogás, vagy egy csengetés szól, már sok minden kiderül a látogatóról.

A köszönésben már szinte minden benne van.

Hogy az ógörög nyelv lett az evangéliumok nyelve, ez bizonyos értelemben sok mindent eldöntött. Ezen a nyelven úgy köszöntek: Khaire! Ez a köszönési mód figyelemre méltó az Újszövetség és a most felolvasott karácsonyi igénk szempontjából. Így köszöntek az ógörögök ha találkoztak, és ezt mondták búcsúzáskor is. Főnévként pedig azt jelenti: kegyelem.

Egy nyelv, melyben a köszönésnek és a kegyelemnek ugyanaz az alapszava: Ugyanabból a szóból képződik mindkettő.

Lehet-e ennél tömörebb és lényegretörőbb összefoglalása a karácsonynak?

Csak tekintsük végig ezzel a szemmel a karácsonyi történetet, melyet tegnap – szentesti istentiszteletünkön - elejétől végig hallhattunk.

Máriát meglátogatja az angyal, köszönti, és elmondja neki Jézus születésének igéretét. Mária aztán elmegy Erzsébethez, Keresztelő János anyjához, és köszönti. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, a méhében lévő magzat némán, mozgással köszönti a másik magzatot: a még meg nem született Keresztelő János a még meg nem született Jézust.
Ezek az előzmények, majd szön Jézus születése, mely során angyal köszönti a pásztorokat, és elmondja nekik Jézus születésének a hírét. A pásztorok pedig felkerekednek, és elmennek Betlehembe, hogy megkeressék az újszülött Jézust. Elérkeztek Józsefhez és Máriához, és köszöntik őket és a gyermeket és elmondják – nemcsak Józsefnek és Máriának, hanem másoknak is, akik kíváncsiskodva odagyűltek, amit az angyaltól hallottak, és elcsodálkoztak rajta.

Az egész karácsonyi történet csupa köszönés, csupa találkozás. És ha nincs is leírva az evangélium szövegében minden találkozásnál a köszöntés szava, a „khaire”, de oda kell képzelnünk. Végig ott viszhangzik a karácsonyi történetben. Ott cseng, mint a karácsonyi csengő, vagy inkább ropog, mint egy hete még ropogott a hó a lábunk alatt.

Ezen a karácsonyi istentiszteletünkön felolvasott részlet János Evangéliumának az első fejezetéből nem történetben beszél hozzánk, hanem képekben.
Persze ezekben a képekben felidéződik egy-egy történet is.

Az első kép: a „közöttünk sátorozott”.

Az ige testté lett és közöttünk sátorozott: az eredeti szövegben így találjuk. Aki már sátorozott életében, az tudja, hogy nem ugyanaz lakni, vagy sátorozni. A pusztai vándorlás ószövetségi történetében Isten Mózessel és az ő népével való jelenléte egy sátor, az úgynevezett szent sátor jelenlétében vált kézzelfoghatóvá. Istennek a pusztai vándorlás alatt, sőt még később is – nem volt temploma, csak sátra. A sátor, a maga ideiglenességével kifejezi azt, hogy ez nem fog így, ebben a formában örökké tartani, hogy elvétetik tőlünk a vőlegény. Hogy az a kivételes közelség, mely Karácsonykor létrejött, Isten és ember között, az csak egy időszakra szól.
Jézus akkor, amikor működését elkezdte, meghirdette az Úr kegyelmes esztendejét. Tehát van kiemelt idő, kegyelemmel teljes idő, a világosság ideje, de ez elmúlik, lejár. És addig kell megragadni, amíg tart.

A másik kép: láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.

A többi evangélium ezt Jézus megdicsőülésének történetével mondja el. Egy hegyen – csupán egy szűk tanítványi kör számára, Jézus megmutatja dicsőségét. Arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehérem ragyogott, mint a fény. Aztán Mózessel és Illéssel beszélgetett, majd Mózes és Illés eltűnnek, és csak Jézus marad ott.

Látni az ő dicsőségét, ez csak valamilyen különleges, vagy éppen nagyon is válságos pillanatban lehetséges.
Valahogy úgy, mint a Párizs Szeretlek című film Nogushi Rosuwa által rendezett „Győzelmek Tere” című epizódjában, melyben megismerünk egy anyát, aki éppen egy beszélgetést idéz fel, mely korábban közte és kisfia között játszódott le. A kisfiú győzködte az édesanyját arról, hogy Cowboy-ok igenis léteznek, és nem tűntek el úgy, ahogy az édesanyja mondta neki. Aztán hamarosan rájövünk, hogy az asszony gyászol, és egy hete vesztette el a kisfiát. /Nem tudjuk meg hány éves volt, de a fénykép alapján olyan nyolc év körülinek tűnik./ A teljes cselekvésképtelenségbe süllyedt asszonyt hiába próbálja férje vígasztalni. Míg egyik éjjel látomása van, hallja a fia hangját. Azt követve lemegy a térre, ahol feltűnik egy cowboy és fia a cowboy után akar menni. Az asszony eleinte erősen magához szorítja fiát, majd szorítása enyhul, végül elengedi a gyermeket, aki lassan a cowboy oldalán elhagyja a teret. A késve érkező apa természetesen nem látja sem a cowboy-t, sem a fiút, csak felesége hirtelen támadt erejére lesz figyelmes, mellyel az asszony – immár lélekben megnyugodva, békességre találva - magához öleli.

Ilyen az, amikor valakinek megadatik a dicsőség, a megdicsőülés szemlélése. Talán éppen krízist él át az illető, és élménye excluzív, és az is kell, hogy maradjon. De a látomásból támadó erőt minden hozzátartozója megtapasztalja.
Anyai nagyanyám hívő asszony volt, idős kort élt meg. Saját elmondásából tudom, hogy halála előtt néhány évvel egy orvosi vizsgálat közben látomása volt. Egy patak partján állt, és a patak túloldalán egy győnyőrű rétet látott, melyen egy sereg boldog ember állt és énekelt, és az éneklők között felfigyelt Jézusra, aki a kezével intett neki, és hívta, hogy lépjen át a patakon és csatlakozzon hozzájuk. Nagyanyám arra ébredt, hogy az orvos ébresztgeti.

Elmondása szerint ebből a látomásból megértette, hogy nem kell félnie a haláltól. És amikor elment, visszaemlékeztünk erre az álmára, mely megerősített bennünket, szeretteit az örök élet reményében.
Valahányszor csak megtörténik egy család életében, hogy valakinek megjelenik Jézus az ő dicsőségében, álomban, látomásban, akkor ott és akkor karácsony lesz, függetlenül attól, hogy a naptárban milyen napot számolunk.
Mert a karácsonynak ez a legfontosabb üzenete, hogy Jézusé a dicsőség, jóllehet ezt most megtapasztalni nem lehet, csak kivételes módon.
A karácsonyi történetben a pásztorok látják az angyalokat. Arról azonban nincs szó, hogy mások is látták volna őket.
Karácsony tehát ott van, ahol a dicsőség felfénylése van, ahol kivételesen megtapasztalja valaki, hogy az élet határhelyzeteiben, válságos időszakában, mélypontjában Isten megmutatja dicsőségét.

A harmadik: nem is annyira egy kép, hanem egy sorrendiség: Aki utánam jön, előbb volt, mint én.
Ahogy a szerelemben is – annak igazán felkavaró, már-már szent formájában feltételezik a szerelmesek, hogy mindaz, ami történik velük, az valami előre megírt, hogy történetük már előzőleg ki lett találva.
Ehhez hasonlítható, amit azok érezhettek, akik Jézust személyesen ismerték. Honnan jön ez az erő, amellyel beszél, honnan ez a magabiztosság, ez a szeretet, ez a hit, mely még a halottakat is feltámasztja? Valahogy korábban már kellett hogy legyen, létében meg kellett, hogy előzzön minket. Így kellett, hogy gondolkodjanak Jézus esetében. És ezért mondhatjuk, hogy az események után született a karácsonyi történet. Az nem egy krónika, nem egy olyan híradás, mely újságok hasábjaira való, hanem történet, mégpedig gyógyító történet.
Ahogy ma már tudjuk, hogy van meseterápia, és lehetséges, hogy egy mesén keresztül egy gyermek a gyógyulás utjára lépjen, úgy bizonyosak lehetünk abban is, hogy a karácsonyi történet egy ilyen terápiás mese. Különlegessége pedig abban van, hogy valamennyiünk kollektív betegségére, és bűnére ad gyógyírt.

Végül az utolsó kép:
Az Ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.
Az ő teljességéből kaptunk: Neki van teljessége: talán ez volt az első tapasztalata Jézus követőinek. Egy ember, akinek teljessége van. Ő teljes, fel van töltve, csordultig van: szíve lelke, elméje, mindene, melyből tud adni, kegyelmet kegyelemre.
Karácsonykor egy olyan teljesség nyit ránk, köszön ránk, mely csordultig van kgyelemmel. Khaire – a köszöntés szava, Kharisz- ez a szó pedig azt jelenti: kegyelem.

Mint már mondtam, az egész karácsonyi történet csupa köszönés, csupa találkozás, és hozzátehetjük, csupa kegyelem-kívánás. És ha nincs is leírva az evangélium szövegében minden találkozásnál a köszöntés szava, a „khaire”, de oda kell képzelnünk. Kegyelmet találtál Istennél. Ezeket a szavakat adja Lukács evangélista Gábriel arkangyal szájába. Mintegy lefordítja a görög köszönés jelentését. Khaire! Kharisz! Ezek a szavak végig ott viszhangzanak a karácsonyi történetben.

Az Ég köszön nekünk karácsonykor: - Khaire! – Vagyis azt mondja: - Szia!

És várja, hogy visszaköszönjünk.

Eric Berne, akinek az emberi játszák felfedezését köszönhetjük, a Sorskönyv – című művét azzal a kérdéssek kezdi: „Mit mondunk a szervusz, a szia után? Ez a látszatra gyerekes kérdés mondja, egész életünk minden nyűgét baját összefoglalja.
Ezt kérdezik maguktól a csecsemők, erre tanulnak meg hazug válaszokat adni a kisgyerekek, ezt tudakolják egymástól a serdülők, ezt kendőzik el megalkuvóan a felnőttek, és erről írnak könyveket bölcs öregemberek anélkül, hogy valaha is megtalálnák a helyes feleletet… Majd így folytatja: - Ha tudjuk, mit mondunk a szervus, a szia után, akkor azt is tudjuk, mit válaszoljunk az Apokalipszis négy lovasa által feltett kérdésre, melyek nagyon egyszerűen így szólnak: Háború vagy béke? Éhség vagy bőség? Nyomorúság vagy egészség? Élet vagy halál?

Sokan egy életen át nem találják meg a választ erre a kérdésre, mert sosem teszik fel maguknak a világ legyegyszerűbb kérdését: hogyan köszönsz másoknak?”

A karácsonyi angyal köszön nekünk is: - Khaire! – Kegyelmet találtál. – És várja, hogy visszaköszönjünk. Hogy mit mondjunk a szia után? Erre a választ a karácsony nyújtja, hiszen az egész karácsonyi történet ezzel foglalkozik, és nagyobb segítséget ennél, melyet a karácsonyi történeten keresztül kapunk, nem lehet elképzelni. Hiszen „az Ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” Ámen