14Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: "Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?" 15Jézus ezt mondta nekik: "Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak. 16Senki sem tesz foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitép a ruhából, és még csúnyább szakadás támad. 17Új bort sem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is elpusztul; hanem az új bort új tömlőbe töltik, és akkor mindkettő megmarad."
Óriási a kontraszt a mai nap ünnaplési szokásai és a felolvasott alapigéban felvetett kérdés között. Böjtről beszélni szilveszterkor? De talán azok, akik kiválasztották ezt az igét erre a napra, éppen azt akarták, hogy hasonlítsuk össze, amilyen összeegyeztethetetlennek tűnik szilveszterkor böjtölni éppolyan lehetetlen a böjt Jézus jelenlétének, a vele való együttlétnek örömében.
De a felolvasott igétől függetlenül is felmerül a kérdés: óév este – függetlenül az évbúcsúztatás harsány körülményeitől, - számba kell vennünk, hogy az eltelt idővel hogyan gazdálkodtunk. Az idő szorítása olyan hatalom az életünkben, melyre egyetemesen ugyanazt a választ szoktuk adni: próbálunk megszabadulni attól, ami visszahúz, és gúzsba köt, ami meggátolja, hogy arra menjünk, amerre rendeltetésünk hajtana bennünket. Mint a hajó, melyet a rakomány egy részétől meg kell szabadítani, nehogy a viharban elsüjjedjen. Vagy amikor költöznünk kell, és össze kell minden holminkat pakolnunk, akkor kerülünk hasonló helyzetbe. A szemetes kosár ilyenkor hamar megtelik.
Ettől a fajta megtisztulástól nem vagyunk megkímélve, ez az idő szorításából adódó feladatunk, melyet – ha nem is éppen most és éppen ma, de életünk fordulópontjaiban mindenképpen kénytelenek vagyunk végiggondolni.
Hogy fér össze az öröm és a böjt? Ezt a kérdést veti fel Jézus. És ma amikor a felfokozott hangulat és a felszabadult ünneplés szinte elvárás, akkor éppolyan abszurdnak érezzük a böjti felhívást, mint amilyen abszurd volt Jézus idejében. Ő mindenképpen lehetetlennek tartotta a böjti felhívást földi küldetésének kellős közepén járva.
A vallás szószólói gyakran hirdettek böjtöt, melyet összekapcsoltak azzal, hogy Isten Ítéletének közelségéről is szóljanak.
Jónás Könyve az egyik legjobb példa erre. Jónás ítéletet hirdetett és biztos pusztulást, hiszen biztos volt abban, hogy a böjt nem fog megvalósulni. Hogy a fenyegető közelsége az Isten ítéletének és haragjának nem fogja bűnös magabiztosságából kibillenteni a ninivei népet.
Azzal az alapkérdéssel szembesülünk, hogy milyen a megfelelő magatartás, ha Istenhez akarunk közeledni.
Egy régi rabbinista példázat erre a következő példázattal válaszolt.
„Egy király legkedvesebb lányának eskövüjére készülődött és székhelyének minden népét meghívta az ünnepre. A meghívón, amelyet minden polgár megkapott, fel volt tüntetve az ételek rendje. És akkor a hercegnő hirtelen megbetegedett, egyetlen orvos sem tudott rajta segíteni. Az ünnepre összesereglett nép szótlanul szétszéledt. Mindenki a hercegnőt gyászolta.
De akadt valaki, aki ottmaradt, kezében a meghívóval, és kérte, hadd ehesse végig az egész menüt. Leült és szégyentelenül csámcsogott.
A példázat gyászos házat mutat be, ahol az a tisztességes viselkedés, ha az ember maga is a gyásznak megfelelően viselkedik, és látva azt, aki nem hajlandó a gyásznak megfelelően viselkedni, megbotránkozunk rajta. Ilyenformán a példázat arra sarkall bennünket, hogy annál inkább viselkedjünk a gyászos ház szabályai szerint.
Jónás próféta, vagy Keresztelő János Istennek olyan követei voltak, akik meg voltak győződve arról, hogy a böjt /vagyis a gyászos viselkedés – hiszen a böjt és a gyász érzésének kifejezésére az ószövetségi ember ugyanazokat a gesztusokat tette – hamut szórt a fejére és zsákruhát öltött/ illik egyedül a közeledő Isten várásához.
Így van? Valóban csak a böjt és a megalázkodó viselkedés lehet egyedül hiteles, egyedül elfogadható viselkedés?
Néhány napja betöltötte templomunkat a karácsonyi öröm, a dalok, a felemelő történet, mely örvendő pásztorokról, és ámulatba esett, csodálkozó emberekről szólt.
A karácsony néhány napja, egy hete azt üzente nekünk, hogy Isten közénk jövetele nem böjtöt, és félelmet kell, hogy ébresszen bennünk, hanem éppen az ellenkezőjét: örömöt és felszabadultságot.
Karácsony Ünnepe felhívás volt az örömre, és arra, hogy vessünk véget a böjtnek. Az ádventi lila- vagyis a böjti időszakkal egyező színű oltárterítőket fehérre cseréltük, az öröm színére, és ez a szín, az öröm színe marad egészen vízkeresztig.
Isten közénk jött Jézusban. Nem rettentéssel, nem sötét és jeges rémületet keltve: jóllehet ez a fajta forgatókönyv is elképzelhető lett volna.
William Blake egyik versében így fejezi ki ezt a lehetőséget:
Ám ha a babát meglelik,
Fél az egész táj, s így kiált:
"Itt a Baba! Megszületett!"
És menekül, ki merre lát.
Milyen abszurd a karácsonyi történettel párhuzamosan egy ilyen lehetőséget felvetni.
Számunkra bizonyos összefüggések magától értődőek. Keresztyénekként Isten közénk jövetelét örömünnepként üljük meg – ez karácsony. És hogy ez a közénk jövetel öröm, és felszabadult ünneplés, és ami ezzel jár, hogy a hit helyet ad a humornak is, hogy a viccet is hagyjuk teret nyerni.
Jézus felszabadult örömöt hozott: ezt azokból a történetekből tudjuk, melyeket az evangéliumok reánk hagytak. Ez a felszabadult öröm, mely kikívánkozott belőle, egyben humoros is volt. Szinte minden példázatában ott bujkál a humor, mely csak arra vár, hogy felfedezzük és bennünket is felszabadult mosolyra sarkalljon.
Az, hogy Isten örömöt ébreszt, és ez az öröm elfogadja, sőt, kívánja a humort, ezt Jézustól tanulhatjuk meg.
Néhány napja megdöbbenve hallottam, hogy az a dán újságíró, Kurt Westergaard ellen újabb merényletet kíséreltek meg. Ez év elején már történt ellene egy merénylet, és most újra. A most 74 éves férfi négy éven át teljesen el kellett hogy rejtőzzön, mivel az iszlamisták 1 millió dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére. Hiába hangoztatta a karikatúrista, hogy szerinte nem tragédia, hanem komédia történt 2005-ben, amikor megjelentek a karikatúrái, mivel a komédia félreértést takar, és ez egy hatalmas félreértés volt. A karikatúrák – szerintem egyébként nem voltak túlzottan szellemesek – de ez most nem lényeges.
Ebből a példából láthatjuk, milyen az a hit, mely nem az örömből indul ki, és nem akarja magába intergálni a humort, és ezért a toleranciát sem ismeri.
Persze nem ment ez minden ballépés nélkül az európai keresztyénség esetében sem, hiszen volt a kálvini Genfben egy eset, Raul Monnet pere, aki bibliai történetekhez készített karikatúrákat bírtokolt – még csak azt sem tudjuk biztosan, hogy maga készítette ezeket, és valláscsúfolás vádjával 1549-ben ki is végeztek.
Hosszú idő kellett a keresztyénség számára is, hogy Jézus emberré lételének örömét tegye a hit kiindulópontjává, és ebből következően felismerje hogy a hit humor nélkül csak valamiféle idétlen torzszülött, és hogy az a hit, mely integrálni tudja a humort, az egyszersmind toleráns is tud lenni.
