Új parancsolatot írok nektek, ami igaz Őbenne és igaz tibennetek, hogy múlik a sötétség és már fénylik az igazi világosság. Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gyűlöli a testvérét, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti a testvérét, az még mindig a sötétségben van, és nincs benne semmi megbotránkoztató. Aki pedig gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét.
Sosem volt ennél egyetemesebb, egyúttal radikálisabb tanítás mint ez, melyet az Újszövetség is hirdet, de tegyük hozzá, minden más vallás is: A szeretet világosság, a gyűlölet sötétség.
Még tizenéves koromban volt egy olyan noteszom, amelybe a nekem tetsző idézeteket írtam. Ebből az egyik kedvencem ez a Robert Musil mondat volt: „bármit állítunk; vonzalom, vagy ellentét.”
Annak idején mintha fényt gyújtott volna valaki előttem, olyan volt ez a mondat. Hiszen sokáig nem értettem gyermekkoromban, hogy egy-egy ésszerűnek történő érvelés győzködés miért vált ki bennem rossz érzéseket, és miért van, hogy elvi vitákban olyan heves indulatok tudnak a felszínre törni, és hogy összevesznek emberek elméletinek tűnő kérdéseken. Vagy hogy a politika milyen érzelmeket ébreszt és milyen dühöt egyesekből.
Aztán ennek a moondatnak a hatására megértettem, hogy az elméleti érvelés, és észérvek gyakran csak ürügyek, melyekkel emberek az ellenszenvüknek érvényt kívánnak szerezni.
Egészen rafinált módjai vannak annak, hogy emberek érvényt szerezzenek az ellenszenvüknek: ezeket az indulatokat a Biblia nyelvén gyűlöletnek nevezhetjük. A mi kultúránkban már túlzónak számító kifejezések ne tévesszenek meg minket, hiszen védekezhetünk azzal, hogy mi nem gyűlölünk senkit, mert gyűlölni a mi szemünkben annyit tesz, mint éjjel nappal azzal foglalkozni, hogyan lehetne valakit tönkre tenni. De a Biblia nyelvében a gyűlölet és az ellenszenv között nincs lényeges különbség, legfeljebb intenzitásában.
Nem véletlen, hogy Jézus a Hegyi Beszédben azt mondja, hogyha valaki azt mondja az ő felebarátjára, hogy bolond, az már méltó a Gyehenna tüzére. /Mt 5,22/ Már a megvetés, a lenézés gesztusa is abba a súlyos erkölcsi kategóriába tartozik, melyet a Biblia gyűlöletnek hív.
Ez a lenézés nagyon sokféle módon megnyilvánulhat.
Victor Hugo egy alkalommal méltatta egyik az egyik kortárs költőt, Alfred Musset-t. – Tehetséges ember. – Állapította meg róla Hugo. – Csak túlságosan fennhéjázó. Képzeljétek, azt hiszi magáról, hogy olyan, mint én.
Alapigénk János 1. Leveléből való. A gyűlöletre ebben a levélben mindössze egyetlen példa áll, mégpedig egy Ószövetségi példa, Káin és Ábel, a testvérgyilkosság története.
Káin féltékeny lett testvérére, mert Ábel áldozatát Isten elfogadta, az övét meg nem. A féltékenység persze csak egy oldala annak a nagyon összetett érzésnek, mely Káint és a hozzá hasonló helytetben lévőket jellemzi.
Alfred Adlerbécsi pszichológus volt az, aki először vetette fel annak a gondolatát, hogy az ember születésétől fogva arra törekszik, hogy uralkodjon környezetén és hatalmát afelett erősítse. Mintegy úgy születünk, azzal a készséggel és igénnyel, hogy lenézzünk másokat. Természetesen a környezet és a társadalom ezt a törekvést szabályozza illetve elnyomja, de nem teljesen. És ennek a lelki működési beidegződésnek köszönhető, hogy az alacsony társadalmi státusz vagy az eltérő fizikai tuladonságok miatti lenézés illetve a gyermekkorban a nagyfokú mellőzés megbetegítheti a lelket. Ez úgy mutatkozik meg, hogy az egyén kisebbrendűségi érzést fejleszt ki magában, és ezzel együtt egy hamis képet önmagáról, melyek megelőlegezik számára, hogy más helyzetekben is kudarcot valljon és aztán ebbe szervileg meg is betegedjen. Az ilyen hamis énképpel élő ember aztán ugyanúgy figyelmen kívül hagy másokat, mint ahogy saját magát is mellőzve érezte egykor. Mintegy visszadja a mellőzöttséget, a megvetést.
Néhány napja nagyfiunk feldúlva jött haza és arról panaszkodott, hogy csúfolták és molesztálták az osztálytársai. Montuk neki, hogy ne foglalkozzon vele, minket is csúfoltak – ez a hatodikosok között gyakori, persze ez őt még nem fogja megnyugtatni.
Egy-egy ilyen alkalommal – főleg amikor látja az ember, hogy hogy is működik ez, akkor azt tapasztalja, hogy elég egy olyan gyerek, aki a gúnyolódást, a megvetést elkezdi, és a többi csatlakozik hozzá, nem holmi komoly meggyőződésből, hanem csak azért, mert nem akar a kisebbségben, megaláztatásban maradt oldalára kerülni. Vannak, akik sosem növik ki ezt a fajta konformizmusukat. Nem is csoda, hogy Honoré de Balzac így fogalmaz: „Az ember irtózik a magányosságtól, s a magányosság minden fajtája közül az erkölcsi magányosságtól retteg a legjobban… Az embernek első gondolata, legyen bár leprás, becstelen vagy beteg, hogy társa legyen a sorsában… Enélkül az uralkodó vágy nélkül találhatott volna-e társakat a Sátán? /Honoré de Balzac: „Elveszett illúziók”
De viszatérve a kisebbrendűség, a mellőzöttség érzésére, vagy egyszerűbben fogalmazva, az irígységre, Adler elméletét mintha éppen Káin és Ábel története ihlette volna. Egyúttal ráirányítja a figyelmünket arra, hogy merre kell a megoldást keresnünk, hogy valóban múljon a sötétség és fénnnyel ragyoghasson az igazi világosság bennünk is!
Mert ragyoghat az nélkülünk is, hiszen:
„Ahogy a kék szín sem válik vörössé, ha egy kék golyót vörösre festenek, ugyanúgy az erkölcsi értékeket sem érinti, ha megváltozik hordozóik értéke. A barátság értékét sem csökkenti, hogy barátom hamisnak bizonyul és elárul engem.” Ahogy Max Scheler mondja.
De mi bennünk ott a vágy, hogy a részesei legyünk a világosságnak, hogy Krisztus fénye általunk is világítson, és hisszük, hogy Jézus Krisztus segít nekünk abban, hogy részei, tagjai lehessünk a világosság térnyerésének és végső győzelmének.
John Donne a XVII. Század egyik legjelentősebb igehirdetője volt. Nálunk inkább költészete révén ismerik, egyik vízkereszti igehirdetésében azt mondta:
„Ha képes vagy venni az értelemnek ezt a benned lévő világosságát, ezt az alig pislákoló, kicsiny kanócot, a természet világából kiemelkedett halovány, és homályos istenismeretedet, és ezzel a gyertyácskával képes vagy alászállni alantas, nyomorult helyekre, és képes vagy megtalálni Megváltódat a jászolban, a rongypólyában, a megaláztatásban… és képes vagy követni oda, ahol megostorozták és megfeszítették, és mindezek után képes vagy ezt a kicsiny világosságot befelé fordítani, és általa meglátni nyavalyáidat, sebeidet és romlottságaidat, és képes vagy mindezeket ama könnyekkel, ama vérrel és amaz írral borogatni, akkor soha nem irígyled meg a világi emberek nagy világosságának csillogását.” /John Donne
Donne tahát azt mondja, hogyha az ember a vízkeresztkor támadó apró fényt, azt a kis kanócot, mely a természetes istenismeretének a fénye, arra használja, hogy vele Jézus Krisztushoz eljusson, születésétől kereszthaláláig lélekben Őt követni, az megszabadulhat az irígységtől, és vele együtt azoktól a sütét lelki indulatoktól, melyek megakadályozzák abban, hogy valóban a fény, a világosság követe lehessen.
Mert Jézus visszaadhatja saját magad értékességébe vetett hitedet. Nincs helye megvetésnek, lenézésnek, mert Jézus szemében és Isten szemében minden ember értékes, egyformán értékes. Ez az EGYFORMÁN nem azt jelenti, hogy mi – akik esetleg meg vagyunk róla győződve, hogy értékesebb életet élünk, mint valaki más, mi úgy éljük ezt meg, hogy ez a mi értékesnek hitt életünk lefokozása lenne. Nem. Ez az „egyformán” azt jelenti, hogy Isten nem személyválogató és azt, hogy Isten nem sznob. Nincs benne semmilyen kulturális előítélet.
Minden ember egyforma értékét Jézus a megkereszteltetésében mutatta meg a legvilágosabban. Azáltal, hogy Ő maga megkeresztelkedett, azt fejezte ki, hogy Ő számunkra az az embertárs, ő az a felebarát, akit nem kerülhetünk ki, akivel szemben nem tarthatunk távolságot, Ő nem egyvalaki, akinek álláspontjától, ítéletétől távol tarthatjuk magunkat, akin túlláthatunk, és akitől szabaddá válhatunk.
Ő az egyedül, aki ismeri, aki tudja, mi van az emberben /Jn 2,25/ Ő az egyedül, akinek megadatott a jó és gonosz, az igazság és hamisság, világosság és sötétség közötti különbségtétel. Ezért bízzuk rá magunkat. Reá, aki nemcsak tudja mi a világosság, hanem maga a Világosság.
És a világosságot szolgálni annyit tesz, hogy hozzá hasonlóvá formálódunk és engedjük, hogy ne a saját értékrendünk, hanem az Ő értékrendje hassa át cselekedeteinket és formálja át egész életfelfogásunkat, szemléletünket. Ámen
