1A harmadik napon menyegző volt a galileai Kánában. Ott volt Jézus anyja. 2Meghívták Jézust és tanítványait is a menyegzőre. 3Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: "Nincs boruk." 4Mire Jézus azt mondta: "Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám." 5Anyja így szólt a szolgákhoz: "Bármit mond nektek, tegyétek meg." 6Volt ott hat kőveder a zsidók tisztálkodási rendje szerint, amelyekbe egyenként két vagy három métréta fért. 7Jézus így szólt hozzájuk: "Töltsétek meg a vedreket vízzel." És megtöltötték színültig. 8Aztán így szólt hozzájuk: "Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak." Ők vittek. 9Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, odahívta a vőlegényt, 10és így szólt hozzá: "Minden ember a jó bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig ekkorra tartogattad a jó bort." 11Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne.
Előző vasárnap arra figyelhettünk, hogy az a világosság, mely Jézusban eljött, merre halad, és hogyan világít be az emberi lelkekbe. Láthattuk, hogy az Ő világosságának előre törése milyen egyértelmű, megkerülhetetlen kihívást intéz valamennyiünk felé, és felidéztük, hogy az az egyetemesség, melyet Ő képviselt, milyen elemi erővel nyilatkozik meg, és így együtt örülhettünk az Epifánia csodájának.
Most az erősődő fényből kicsit kilépünk a félárnyékba, ahol a szándékok, - legalábbis első látásra kuszábbnak, és kevésbé áttekinthetőnek tűnnek. A homály sok ismeretlent rejt, izgalmas lehetőségeket, és végülis nem meglepő, hogy nem a verőfényben, hanem a homályban születik a csoda, néha éppen a sötétség leple alatt.
Alapigénk eredetileg szintén beletartozott a vízkereszt ünnepén felolvasott bibliai igék közé, sőt, ez volt talán az egyik legelső. Ennek az az eredete, hogy január 6-án tartotta a keresztyénség előtti pogány görög világ Dionüsszosz görög istenség ünnepét. Ugyanis ennek a görög istennek a mítoszai között szerepelt olyan forrás fakasztása, melyből víz helyett bor folyt, vagy hogy az üres edények borral telnek meg. Így a korai egyház tudatosan tette január 6-ra epifánia ünnepét, hogy Dionüsszosz helyett ezen az ünnepen is Jézus legyen a középpont, Jézus legyen az ünnepelt.
A társadalomtudományok leírták már azt a jelenséget, hogy egy eseményt a résztvevők eseményben való érintettsége miatt koncentrikus körökkel lehet leginkább szemléltetni. A középpontban élik meg a legforróbbnak, leginkább érzelmekkel telinek az eseményt, és minél távolabb megyünk, úgy hül az eseményben való résztvevők érzelmi állapota, az érintettségük mértéke szerint.
Mindezt azért fontos előre bocsátanunk, mert ily módon másként is kifejezhetjük a Kánai Menyegző történetének egyik fontos hangsúlyát: nem a középpontban születik a csoda, nem az ünnepeltek látóterében, hanem a periférián. Egy esküvő kulisszái mögött, a vendéglátóipari egység konyhájában, illetve annak közelében, távol az ünnepi hangulatban fürdő családtagoktól, és éppen azok körében, akik a felszolgálás igencsak prózai – néha feszültségektől terhes feladatait látják el.
Anya és fia, barátok, ismerősök és idegenek, vagy éppen alkalmazottak szövevényes viszonyai tárulnak fel a Kánai Menyegző történetében.
Kevés olyan bibliai történet van, melyben nők szólalnak meg. Olyan pedig végképp kevés, ahol anyák. Mária az evangéliumi történetekben többnyire csendben van: inkább hozzá beszélnek. Úgy tűnik az Újszövetségi történetekből, mintha Máriának csak az lenne a dolga, hogy csendben legyen, nagyokat, titokzatosakat hallgasson és aztán – mindenki megelégedésére - fiút szüljön.
Ez egy kivételes történet abból a szempontból, hogy Mária hallatja szavát. Jézus anyját végre halljuk megszólalni. Önmagában abban a tényben, hogy egy anya megszólal, nincs semmi rendkívüli. Az anyák szerintem elég sokat szoktak beszélni a fiaikhoz, legyenek azok kicsik, nagyok, vagy már egészen felnőtt emberek. Mindig sok a mondanivalójuk feléjük és néha kérdések záporával ostromolják őket, vagy apró, technikai jellegű megjegyzésekkel igazítják helyre őket: például hogy melyik nyakkendőt kellene felvenni, hogy melyik zsebbe tette a zsebkendőt, hogy a vezetés közbeni telefonálásra kirótt büntetés mennyi, hogy a szülői engedékenységnek milyen következményei lesznek – és hasonlókat.
Mária megszólalása jól beleillik az anyák által megszokott beszédmódba, és sem stílusában, sem tartalmában nem lóg ki abból. Ez az anya tudja, mit kellene a fiának tenni. Szava felhívás és emlékeztetés arra, ami a dolga, vagy a kötelessége:
„Nincs boruk!” Ez úgy hangzik, mintha azt mondta volna: „Még nincs kész a házifeladatod” Vagy: „Ma még nem gyakoroltál!” Hiszen egy anya mindent számon tart, és tudja, mit kell a fiának még aznap tennie.
„Nincs boruk!” Hogy ez nem egyszerű ténymegállapítás csupán, az kiderül abból, ahogy Jézus válaszol rá: „Vajon énrám tartozik ez, vagy Terád asszony?” Az eredeti szövegben található kifejezés egyáltalán nem volt olyan sértő, vagy lekicsinylő, hanem a megszokott beszédmód volt. „Vajon énrám tartozik ez, vagy Terád?”
Férfiként az ember gyakran küzd magában azzal az érzéssel, hogy azok a nők, akik hozzá tartoznak, legyen az anya, vagy feleség, olyan dolgokba is beleártják magukat, melyekbe nem kéne. Ez a két nem közötti egyik pregnáns különbség: nekünk férfiaknak olyan az agyunk, mint egy fiókos szekrény: Mindennek megvan a maga fiókja, vagy doboza, és van egy alapszabály a férfiak számára, a dobozokban lévő tartalmak nem keveredhetnek. Ha egyszer vendég vagyok egy esküvőn, az a könyed szórakozás, a semmittevés fiókja, nem a erőt és egész hitet próbára tevő csodatételé. Ne keverjük össze a kettőt: mondanánk mi férfiak. Mindent a megfelelő helyre kell tenni, mindent a megfelelő fókba, és akkor rendben mennek a dolgok, legalábbis szerintünk, férfiak szerint.
De a női agy nem ilyen: egészen másként jellemezhető. A női agy olyan, mint egy gombolyag vezeték, ahol minden mindennel kapcsolatban van, és az egészet az érzelem, mint energia működteti. És legyen szó bármilyen eseményről, azt az érzelmekhez kapcsolja és beleégeti a memóriába. Ezért van, hogy a nők mindenre emlékeznek. Mi is emlékeznénk rá, csak minket férfiakat – őszintén szólva – nem érdekelnek úgy a dolgok. A nők hajlamosak érdeklődni minden iránt. Számunkra, férfiak számára döbbenetes megtapasztalni, hogy a nőket mi minden érdekli, de tényleg, minden érdekli, és ez számunkra sokszor elég idegesítő. De ugyanígy kimondható, hogy semmi sem idegesít jobban egy nőt, mint amikor azt látja, hogy egy férfi nem csinál semmit.
A két nem gondolkodása, habitusa közötti különbségek nagyon élesen kiütköznek a kánai mennyegző történetében. Mária – a női nem képviseletében – fokozott érdeklődést tanúsít az ellátási zavarokkal küzdő családi partiszervíz iránt. „Erősen fogy a bor. Hamarosan nem lesz mit feltenniük az asztalra, mit is kellene tenni? Kinek kéne szólni, aki most gyorsan segíteni tudna rajtuk. Látod fiam, nincs boruk, ez már az utolsó hordó, az utolsó tömlő, amit csapra vertek.”
„Nade anya, mi közünk nekünk ehhez? Miért ártod bele magad? Ez nem a te dolgod, és főleg nem az enyém. majd megoldják maguk ezt a bor-hiánytt.” – Próbál kibújni a fiú a felvázolt probléma elől.
Csakhogy ezt az anyát már nem lehet lebeszélni arról, hogy beleártsa magát. Már indul is, hogy intézkedjen: föláll, és hátramegy a konyhába, és maga köré gyűjti a személyzetet, és ujjal mutodat a fiára: látják, ő az, majd ő fog a bor-hiányra megoldást nyújtani. Nincs más dolguk, csak hagyatkozzanak rá. Bármit mond, tegyék meg!
Ezen a kánai esküvőn Mária, Jézus, valamint Jézus tanítványai csupán periférikus szereplők: annyira azok, hogy említésre sem kerül, hogy kinek az esküvőjén vannak tulajdonképpen. Rokon volt a vőlegény, vagy a menyasszony, vagy a szülők voltak ismerősök: nem tudjuk. Nem tudunk me semmit arról, hogy mi a csudát kerestek ott Mária, Jézus és Jézus tanítványai ezen az esküvőn. Miért kéne itt egyáltalán beavatkozni a dolgok menetébe: Jézus, Mária és a tanítványok már három napot tisztességesen végigettek és ittak a szokások szerinti egy hetesre tervezett lakodalomból. Ha három nap múlva, kellő utánpótlás hiányában abba kell hagyni az ünneplést, ez persze blama az eküvőt rendező család számára, de nem olyan nagy tragédia, ami miatt Isteni segítség után kéne kiáltani.
Jézus szűkszavúan tolmácsolt válaszából ezt az állásfoglalást hallhatjuk ki. Ha már nem lehet Máriát arról lebeszélni, hogy beleártsa magát, akkor az az érv csak meggyőzi, hogy a fia még nem kész arra, hogy a nyilvánosság elé lépjen. „Még nem jött el az Én órám.”
A bor az Ószövetségben, a prófétáknál Isten Országa eljövetelének örömét jelképezi a lakodalom, a menyegző pedig a messiás eljövetelét. Tehát nem akármilyen szimbólumok találkozóhelye ez a történet.
És ráadásul nem merül ki ennyiben. Mert a Jézust csak száz évvel megelőző zsidó vallásbölcselet Dionüsszosz boldog mámort igérő, csábító kultuszával szemben Melkizédeket állítja szembe, aki a magasságos Isten főpapjaként kenyeret és bort vitt Ábrahámnak. /1 Móz 14,18/. Alexandriai Philón magát Melkizédeket tartotta a megtestesült Igének.
Tudjuk, hogy ez a vallásbölcseleti eszmény a Zsidókhoz Írt Levélben egyesül az első gyülekezet által hirdetett üzenettel, és így Jézust, a megtestesült Igét, Melkizédek papjának, a tőle eredő papi rend utolsó, a végső küldetést beteljesítő tagjának írja le.
Mi minden torkollik bele ebbe a történetbe: elképesztő!
Üzenete szinte kimeríthetetlenül gazdag. Ebből most csak egy nézőpontot igyekeztem megmutatni.
De ebből a nézőpontból nagyon erős hangsúly esik az előkészítésre és útkészítésre.
Ahogy Keresztelő Jánost Jézus útkészítőjének tartja a keresztyénség, úgy – ez alapján a történet alapján – Mária is megérdemelné ezt a címet. Hiszen ebben a történetben szinte mindent Jézus keze elé tesz, és gondoskodik róla, hogy Jézusnak magának semmivel nem kell törődnie, sem a körülmények megfelelő előkészítésével sem a résztvevők meggyőzésével arról, hogy végre tegyék azt, amit mond.
Később már nem olvasunk János Evangéliumában arról, hogy Mária aktív módon részt vett volna az eseményekben, vagy kiprovokálta volna Jézus közbelépését. De az evangélium időrendjében ez Jézus első nyilvános tette. Ez az első, kezdeti lépés. Hogy a messiási szerepvállalás, a melkizédek rendje szerinti főpapi szolgálat, hogy Isten Fiának a küldetése végre elkezdődött, ezt Máriának köszönhetjük, aki már nem engedte, nem hagyta, hogy fia tovább halogassa a nyilvánosság elé lépést, nem hagyta tovább a fiát toporogni és őrlődni abban a bizonytalanságban, hogy vajon eljött-e az ő ideje, az ő órája, hanem kész tények elé állította és cselekvésre kényszerítette.
Hogy Isten evilágon való munkálkodása emberi viszonyoknak ebben a homályos, árnyékos rétegeiben fogan meg és kapja meg a kezdéshez szükséges lökést és energiát, az mindannyiunk számára fontos üzenet. Ez a mi mindennapi, profán életünk megszenteltetését is magában foglalja. Korlátozottságunkból, egyoldalúságainkból származó konfliktushelyzeteink feloldhatóságába, értelmes cél felé törekvésébe vetett hitünk megerősítését.
Isten jelenléte így is megtapasztalható: a kezdeti homályos, indulatokkal és ellentétekkel terhes kapcsolatok homályából lép elő a a csoda. Hiszen a csoda valami olyan esemény, mely meggyőző erővel hat azokra, akik kétségek és bizonytalanságok útvesztőjében egyértelmű iránymutatásra vágynak. Ilyenek voltak ebben a történetben a tanítványok. Számukra az, ami Kánában történt kivezette őket a kétségek útvesztőjéből és egyértelmű irányt mutatott nekik. Világos jelzést arra, hogy kit kell követniük.
És nekünk, mai tanítványoknak ugyanazok a dilemmáink, és bizonytalanságaink, kétségeink is hasonló természetűek, mint az első tanítványoknak, éppen ezért bíznunk kell abban, hogy mi is megkapjuk ezt a fajta irányfényt, hiszen Jézus azt igérte, hogy tanítványaival, vagyis velünk lesz a világ végezetéig, tehát nem hagyja mai tanítványait sem magára. Ámen
