1Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán, elment a magdalai Mária és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. 2És íme, nagy földrengés volt, az ÚR angyala leszállt a mennyből, odament, elhengerítette a követ, és leült rá. 3Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó. 4Az őrök a tőle való félelem miatt megrettentek, és szinte holtra váltak. 5Az asszonyokat pedig így szólította meg az angyal: "Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. 6Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt. 7És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt. Íme, megmondtam nektek!" 8Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. 9És íme, Jézus szembejött velük, és ezt mondta: "Legyetek üdvözölve!" Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte. 10Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: "Ne féljetek: menjetek el, adjátok hírül atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem."
Jób Könyvében van egy különösen fájdalmas mondat. „Még a fának is van reménysége, ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Még ha elvénül is a földben gyökere, és ha elhal is a porban csonkja, a víz illatától kihajt, és ágakat hoz, mint a csemete. De ha az ember kimúlik, hova lesz… Az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt.
Holnap délután Rómában Kurt Koch, a római katolikus Egyház Egységtitkárságának vezetője és egy 19 főből álló evangélikus delegáció, a Günter Beckstein müncheni püspök vezetésével közösen elültetnek egy fát a Szent Pál bazilika mellett abból az alkalomból, hogy Luther Márton éppen 500 évvel ezelőtt zarándokolt el Rómába. A faültetés után egy közös istentiszteleten vesznek majd részt, majd másnap XVI. Benedek is fogadja a delegációt.
Tudjuk, hogy ez a Római út sok mindent meghatározott. Luther talán elég kritikusan viszonyult az idegen ország egyházi életéhez, de hát volt is mit kritikusan szemlélni. És ebből as kiábrándultságból – mint kezdeti csirából hajtott ki tulajdonképpen az egyház megreformálásának igénye, mely – mint tudjuk, hamar súlyos konfliktusokat indított el, és ezek véglegesítették a szakadásokat és megosztottságokat.
Gilbert Chestertonnak van egy példázata a ledöntött lámpaoszlopról: Röviden a lényege, hogy egy szerzetes elmélkedni kezd a világosság filozófiájáról, olyan száraz, középkori stílusban, mire a járókelők ledöntik a lámpaoszlopot. Később kiderült, hogy a döntögetők mind más okból cselekedtek; volt akinek vasra volt szüksége, volt akia gázlámpa helyett villanyvilágítás akart, megint mások azt mondták, hogy túlságosan világít, mások azt, hogy nem világít eléggé. És a sötétségben dúl a háború, senki sem tudja, hogy ki kit csépel, és egyszer majd visszatér a meggyőződés, hogy a szerzetesnek végeredményben igaza volt, mert minden attól függ, hogy miben áll a világosság filozófiája. Csakhogy amit megvitathattunk volna a gázlámpa alatt, azt most a sötétben kell megvitatnunk.”
Mára elcsitultak a konfliktusok
Most 500 évvel Luther római útja után elültetésre kerül közösen egy fa: katolikusok és protestánsok együtt ültetnek: együtt adnak helyet egy facsemetének, mely majd növekedésével azt az élő reménységet jelképezi, hogy az egyház élni fog, hogy Jézusban egy, és az egyház jövője sem lehet más, mint az egység.
Élő reménység, hiszen az élet győzelmét hirdetjük. Az élet győzelmét, nemcsak az életellenes körülmények felett, hane a halál felett is. A feltámadás evangéliumi története ezt hirdeti. Hiszen ezen a napon a feltámadás reménye felé irányítják a figyelmünket az imahéz idei programjának megalkotói, a Jeruzsálemi Egyházak.
És a feltámadás történetnek köszönhetően immár nemcsak a fának van reménysége, hogy hanem az embernek is.
A mi korunkban, a jelenünkben nem gondolhatjuk azt, mint a naiv előző századokban, hogy magánügy annak az eldöntése, hogy a halált erősebbnek tartjuk-e az életnél, vagy az élet diadalát hirdetjük, azaz, hogy az ember hisz-e, vagy sem. Volt idő, amikor erről úgy gondolkodtak, hogy ez elsősorban ízlés kérdése. C. S. Lewis-ra az ötvenes években úgy tekintettek oxfordi egyetemi tanártársai, mint akinek más a gusztusa, azért lett keresztény. Ma már így kezelni ezt a kérdést – egészen anakronizmus lenne, mert alaposan megváltozott a helyzet. Sőt, nemcsak egyszerűen megváltozott, hanem kiéleződött.
A jezsuita Teilhard de Chardin már a 60-as években figyelmeztetett: Eljön az idő, amikor választanunk kell öngyilkosság, vagy imádás között.
Azt hiszem, lassan tényleg eljön ez az időszak.
Megváltozott a paradigma és ezzel tisztába kell mindenkinek lenni.
Imaheti programfüzet előző napra Jónás 2. fejezetét ajánlotta, az az imát, melyet – a könyv története szerint – Jónás a cet gyomrában imádkozott.
Nem lehet csak úgy felkészületlenül beesni a képbe, a feltámadás történetének kulisszái mőgé. Előbb oda kell állnunk élet és halál mezsgyéjére. Ezt azok pontosan tudják, akik már álltak élet és halál határvonalán.
Mikor az ember észrevesz magán egy tünetet, akár reális, akár képzelt lehetőségként felmerül közeli halálunk, máris valami áthidalhatatlannak tűnő fal áll közénk és mások közé, még legszorosabb hozzátartozóink közé is. Úgy érzi az ember magát, mintha egy láthatatlan erő kiemelné élete köréből, mintha egy őt meghaladó erő elszigetelné. Ennek a kétségbeejtő érzésnek a képi, költői kifejezése Jónás imája.
Az ember azt érzi, ez rólam szól, az én szörnyű élményeimről, arról a rettenetről, mely elfogja a halál révén álló embert.
A mélységbe dobottság…, …ahogy átcsapnak az ember feje felett a hullámok…, aztán a legnagyobb mélység legalján érzi az ember magát, és úgy érzi, örökre bezárul számára a világ ajtaja.
Túróczy Zoltán püspök híres Jónás Könyve magyarázatában azt írja: Jónás imádsága nem is kiáltás, hanem sikoltás. Halálsikoly. A maga alatt feneketlen mélységet, a semmit látó ember félelmes sikolya.
A sikoly maga az Istenhez törő üzenet, tiltakozás. Tiltakozás a részvétlen semmi ellen, mely az embert körülfogja kétségbeesése idején.
A teremtmények végső segélykérése, mely egyenesen a Teremtőnek szól: Akkor is elhagyja egy – egy lény torkát, ha menekülésre már semmi esélye. Az egész univerzum ettől a sikolytól hangos: a meggyilkolt emberek és állatok, sikolyától, kivágott fák néma sikolyától.
És mind azt mondja: nem lehet a kétségbeesésé, a szörnyű fájdalomé és a megsemmisülésé az utolsó szó.
Amikor Jézus utolsó zarándokútja során Jeruzsálembe ment, arra vártak, hogy tesz majd valamilyen jelentős csodát a szemük láttára. Erre a várakozásra mondta azt Jézus válaszul: „Ez a gonosz nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, mint a Jónás próféta jele, mert ahogy Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld belsejében.” /Mt 12,39-40
Isten hallja az élet sikolyát és úgy segített az egész teremtett világon, hogy Jézust első zsengeként kihozta a halálból. Megmutatta, hogy hatalma sokkal nagyobb, mint a halálé.
Isten egykor minden életet rehabilitálni fog, minden élő, mely a romlás és erőszak áldozata, martaléka lett, egykor újra visszakapja dicsőségesen az életét.
A svájci református Karl Barth annak idején így ragadta meg a feltámadás evangéliumi jó hírét: Halál, de élet.
8-10 éve a katolikus püspöki kar egyik húsvéti körlevele ezt a figyelmeztetést fogalmazta meg: Nincs húsvét nagypéntek nélkül.
Azok számára ragyoghat fel feltámadás fénye, akikhez a halál közel jött,
Vagy: a viszonylag távoli halált is közelinek tudták érezni, együttérzésük révén.
Halál, de élet. Nincs húsvét nagypéntek nélkül. Nincs az üres sír csodáján való örvendezés Jézus Keresztjén való megrendülés nélkül.
Másként miért mondaná Pál apostol azt, hogy: „Úgy határoztam, hogy nem tudok köztetek másról, mint Jézus Krisztusról, Róla is mint megfeszítettről.” – Ahogy az Első Korinthusi levélben olvashatjuk, vagy a Galatákhoz írt levélben: „Nekem nincs másban dicsekedésem, mint a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Keresztjében, aki által nekem megfeszíttetett a világ és én is a világnak.” (Gal 6,14)
Jézus Krisztus keresztje kinyilatkoztatás az emberről, az emberségről, de a világról is: Krisztus Keresztjében tárul fel a világ igazi természete.
Pál apostol Galatákhoz írt levelének mondatát így fogalmazhatjuk át:
„Elhallgathatatlan közölni valóm van, mégpedig az, hogy Jézus Krisztus kereszthalált halt, a halálnemek leggyalázatosabbikát. Emiatt számomra a világ, mint lakhely, kérdésessé vált. S a világ, mint emberi viszonyok összessége, jelen állapotában elfogadhatatlannak, és olyannak, melynek ilyen formában való fenntartása kérdéses. Emiatt a döntésem, látásmódom miatt a világ számára nem kívánatos elem, likvidált, halálraítélt vagyok.” („Nekem nincs másban dicsekedésem, mint a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Keresztjében, aki által nekem megfeszíttetett a világ és én is a világnak.” Gal 6,14)
A kínok kínját és a szörnyű halált elszenvedővel való együttérzés, egyházi nyelvhasználattal élve - a passió eseményeiben való lelki részvétel tesz bennünket emberivé. Azok akik elutasítják, hárítják a tapasztalatoknak ezt a részét, azok nem csupán az igazi emberségtől választják el magukat, hanem a feltámadás felragyogó fényétől is.
A feltámadás csodája azoknak tárul fel, akik átélik a fájdalmat, akiket kizökkent a halál, akik számára a világ, mint lakhely, mint emberi viszonyok összessége kérdésessé vált.
A felolvasott evangéliumi történetben gyászolók kerülnek elénk. Olyan asszonyok, akiket összeköt a fájdalom, akik az együttérzés tengerében olyan mélyre merültek, hogy nincs számukra megnyugvás. Álmatlanul, háborgó szívvel támolyognak ki a sírhoz. Szomorú kötelességük lebeg előttük. És nem más, mint ők a feltámadás és a húsvét első tanúi. Asszonyok, akik az együttérzésben, a fájdalomba való belemerülésben tovább el mernek menni. Mert ez éppen nem gyengeség, hanem bátorság dolga. Az együttérzés a legnagyobb bátorságot kívánja tőlünk.
A legnagyobb mélységben, a legmélyebb fájdalomban ragyog fel az élet győzelmének fénye.
Akit szíve, részvéte a legmesszebb elvisz, az tud hinni a húsvét csodájában. Annak adatik meg a hit a feltámadásban.
Tehát a feltámadásban való hithez nem direkt, egyenes út vezet, a hétköznapjainkból bele egyenesen az üres sírboltba. A feltámadást sem megmagyarázni sem az abban való hitet direkt módon előidézni nem lehet.
Hanem csak a nagypénteki, azaz minden emberi elvesztésének, elveszthetőségének szomorúságában való együttérzésünkkel lehet arányos a feltámadás hitében való részvételünk.
Ahogy Dsida Jenő írja Húsvétvárás című versében:
„Sok éve egyszer mentem az uccákon.
Szememből lassan könny hullott az útra,
Könnycsepp és bánat, hervadás, halál –
Sok esztendős könnyek száraz nyomában
Az életre kelt nagyszombati Krisztus
Kicsi szobámba vajjon eltalál?”
Az evangéliumok szerint azok, kik nem gyászolták Jézust, azok nem is hitték el feltámadását. Krisztussal való szimpátia, azonosulási vágy nélkül nincs sem igaz emberi arculatunk, sem feltámadáshitünk. És ahogy ma egyértelmű, hogy az emberséghez hozzátartozik az együttérzés, úgy egyre inkább az is egyértelmű lesz, hogy az élet győzelmében, és az Istenben való hit is az lesz. Ámen
