Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét. Mert ez az az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást; nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól volt, és meggyilkolta a testvérét. És miért gyilkolta meg? Mert az ő cselekedetei gonoszak voltak, a testvére cselekedetei pedig igazak.
Szeretett Testvérek!
Had tegyek fel egy kvíz kérdést rögtön az elején: tudjuk-e, hogy mi a 2011-es év igéje? Az, ami az Útmutató elején és könyvjelzőjén is található.
Így van! Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből ez a mondta: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval.” Nem tudom, hogy hogyan és mi alapján választják ki az év igéjét, de azt már megfigyeltem, hogy mindig olyan textus kerül elénk, ami egész évünkre nézve meghatározó lehet, aminek üzenete nemcsak egy napra való programot, de egy teljes évre való feladatot ad nekünk. Én szeretem ezeket az éves igéket. És különösen is szeretem ennek az évnek az igéjét. Hogy miért? Talán azért, mert nagyon aktuálisnak érzem. Mert minden egyes napon harcolnunk kell a gonosz ellen. Nem tudunk hátradőlni a székünkben, mint aki jól végezte dolgát, mert lehet, hogy egyik tettünkben éppen sikerül valahogy felülkerekednünk a szemet szemért, fogat fogért elvén, de a következőben már újra ott az elbukás lehetősége. Így egy állandó készenléti állapotban kell lennünk, ami megóvhat attól, hogy elbízzuk magunkat, és saját vállunkat megveregetve az elégedettség hamis illúziójában lubickoljunk. Merthogy ez egy igazán nehéz, minden napunkat, tettünket, szavunkat átszövő fenyegetettség, ilyeténképpen mindannyiunkat érint.
A feladat, a program tehát világos, a kérdés most már csak az, hogyan fogjunk hozzá? Van egy rossz hírem: ezen a ponton csődöt mondanak jól bevált problémamegoldó sémáink. Itt nem lehet arra építeni, hogy mennyire vagyunk talpraesettek, vagy sikeresek. Egyetlen kulcs van a kezünkben, ami segítségünkre lehet, mégpedig Isten igéje és az Ő útmutatása.
Mindez nem új keletű. Nem Pál apostol találta ki, hanem maga az Isten mondja ezt a mindenkori embernek. Káin történetében ezt olvashatjuk: „Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” Az az ember kapja ezt a figyelmeztetést, akit megkörnyékez a gonosz. És hogy mi ez a sajátos bűn, amely mindig az ajtónk előtt leselkedik, és folyamatosan ránk vágyódik? Ami mint valami éhes állat, többnyire arra ösztönöz minket, hogy ne az igazságot cselekedjük? Én úgy hiszem, hogy az önzés. Az irigység. A féltékenység. Az önközpontúság. Ahol egyedül én létezem. Csak az, ami nekem fontos, ami engem szolgál, ami az én előmenetelemet biztosítja, fittyet hányva arra, hogy a körülöttem élőkre milyen hatással van mindez. Igen, lehet, hogy szívesen szeretnénk mi a másikat, csakhogy ez a fránya önközpontúság folyamatosan bekúszik a képbe, újra és újra meggyőzve minket arról, hogy csak mi számítunk. A gonosz folyamatosan kísért. De ne higgyük azt testvérek, hogy csak mi vagyunk ilyen kivételezett helyzetben. A kísértő nem válogat. Az evangéliumokban azt olvashatjuk, hogy Jézus nyilvános működése előtt kiment a pusztába, és negyven napig tartó böjtölése és imádkozása közben háromszor kísértette őt a gonosz. Azt suttogta a fülébe, hogy forduljon el az Atyától, és engedjen a mindenkori ember vágyainak. A birtoklási vágynak, a hatalomvágynak és a dicsőségvágynak.
Vajon nem ez volt-e Káin bűne is? Nagyobb akart lenni, mint a testvére, Ábel. Elsőbbséget akart magának, figyelmet és nagyobb megbecsülést. Megint csak oda lyukadunk ki, hogy egója, én központú gondolkodása irányította minden gondolatát. De mielőtt pálcát törnénk Káin felett, gondoljuk végig mi is történt valójában. Ő és testvére áldozatot mutattak be Istennek. És Isten valami miatt Ábel áldozatát találta kedvesnek. Ennyit ír a Biblia. Arról szó sincs, hogy Káint nem szerette volna, vagy valami miatt pikkelt volna rá, vagy kihúzta volna Istennél a gyufát, és így akarta őt megleckéztetni. Sőt! Ne feledjük el, hogy Isten figyelmezteti Káint, hogy vigyázz barátom, mert közel a veszély. Most gondoljuk el. Figyelmeztetnénk mi bárkit is, akit nem kedvelünk? Szólnánk mi bárkinek, akire mérgesek vagyunk, ha tudnánk bármiféle őt fenyegető bajról? Én úgy hiszem, hogy nem. Mert ha mi emberek valakit nem kedvelünk, akkor annak nem sietünk a segítségére. Csak azt figyelmeztetjük, aki valami miatt fontos a számunkra, akinek sorsát szemmel kísérjük. Egész egyszerűen arról van szó, hogy Káin bepöccent. Nem ő kapta a dicsérő szavakat, az ezzel járó elismerést, nem az ő válla lett megveregetve és ettől elborult az agya. Így már ismerősebb a szituáció? Ha nem minket léptetnek elő a munkahelyünkön, ha valaki jobb tanuló nálunk az osztályban, ha nem mi kapjuk a dicséretet, hogy a mi almáspiténk a legfinomabb a világon, akkor ugyanaz az indulat vesz rajtunk erőt, mint ami erőt vett Káinon.
Mert a káini indulat mindig kicsiben kezdődik.
De térjünk vissza oda, hogy mit is mond neki Isten? Azt, hogy legyen tisztába azzal, hogy önző vágyai pillanatok alatt maguk alá gyűrhetik. Készüljön föl rá, hogy a bűn az ajtaja előtt leselkedik, de. És itt nagyon fontos szó hangzik el, testvérek. Mindössze két betű. Azt mondja Isten, hogy DE.
A héber nyelvben az igék fordítására két lehetőség van. Ugyan azt használják a felszólító módra is, mint a feltételes módra. A különbség csak a fordításban lesz látható. Mit jelent mindez? Azt, hogy a bűn az ajtónk előtt leselkedik, és ránk vágyódik – ez eddig tiszta sor. Ezt már jópárszor megtapasztaltuk. Csakhogy itt jön az a bizonyos DE. Mert a héber nyelvtan értelmében ez hangozhat úgyis, ahogyan a Bibliából ismerjük, azaz URALKODJÁL rajta - mármint a bűnön -, és hangozhat úgy is, hogy URALKODHATSZ rajta. Ha valami feltételes, akkor az eldönthető. Akkor abban ott van a vagy-vagy lehetősége. Fifti-fifti. Ha azt mondom, hogy találkozhatunk holnap, akkor te eldöntheted, hogy találkozzunk-e vagy sem. Megfelel-e neked az időpont, akarsz-e velem időt tölteni, miegymás. Ugyan így van ez a bűnön való uralkodással is. Vagy uralkodom rajta, vagy nem. Akkor ez már rajtam is múlik. És ez azt jelenti testvérek, hogy akkor annak, ami az ajtónk előtt leselkedik, és ránk vágyódik, már nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva. Nem keríthet minket 100%-osan a hatalmába, nem nőhet a fejünkre, nem gyűrhet maga alá. Akkor már nem elegendő mentség az, hogy bocsánat, elragadott az önzésem, mert megvan a lehetőségem arra, hogy döntsek. Most, hogy erre fény derült, már csak az van hátra, hogy elsajátítsuk, miképpen kerekedhetünk felül, miképpen jöhetünk ki győztesen a kísértő elleni csatából.
Biztosan a testvérek is láttak már olyan plakátokat, ahol keleti harcművészeti tanfolyamra invitálják az embereket. Nem is csoda, hogy tarolnak ezek a kurzusok, hiszen egy ilyen agresszív világban jól jöhet, ha az ember meg tudja védeni magát. Az egyik ilyen harcművészeti hirdetésben olvastam a következőket: Harcművészetnek nevezzük, amikor a harcos és a választott fegyvere eggyé válnak. A harcművészet maga az egység élménye, tökéletes állapot. A harcművészet a harcos nélkül nem jöhet létre.
Hogy miért nyúlok a harcművészetről szóló definícióhoz? Azért, mert úgy érzem, ahhoz, hogy azon az úton tudjunk járni, amit Isten kijelölt számunkra, el kell sajátítanunk mindent, ami a védelmünket szolgálja. Jöjjön hát egy kis gyorstalpaló:
A harcművészet első eleme, hogy harcossá kell válnunk. Ez azt jelenti, hogy fel kell fedeznünk, meg kell látnunk, hogy ki az igazi ellenség. Pál írja az efezusiakhoz írt levelében, hogy „a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai, és a gonoszság lelkei ellen.” Mert könnyű test és vér ellen, könnyű emberek ellen harcolni, megjegyzem, meg is tesszük ezt mindig. Az ember nagyszerű képessége az ellenség kreálás. Amikor másokat okolunk életünk alakulásáért, vagy amikor erőt vesz rajtunk az irigység, a féltékenység, akkor többnyire azt látjuk egyetlen megoldásként, ha likvidáljuk a másikat. Elhitetjük magunkkal, hogy sokkal jobb lesz így az életünk, megszűnik egy fenyegető faktor. De álljunk meg! Az első pont éppen az testvérek, hogy meg kell látnunk, hogy nem mindig emberek az ellenségeink, hanem a rossz. Aki ránk tör, aki ellen harcolnunk kell, az nem más, mint a gonosz. A gonosz gonoszsága éppen abban rejlik, hogy irtó kifinomult a harcmodora.
Mikszáth Kálmánnak van egy kedves novellája a Valaki mindig lát című novella. Ebben a novellában a falusi iskola két nagyon rászoruló, de rendkívüli jó tanulója vetélkedik egymással, a báróné hagyatékából alapított ösztöndíjért. Amikor már a tudás-szint alapján nem tudta eldönteni a vizsgabizottság elnöke, hogy kié legyen a kétszáz forintos ösztöndíj, szavazásra bocsátotta az ügyet. Minden tanulónak kiadott egy papírlapot azzal, hogy írják rá annak a lánynak a nevét, aki jobban megérdemli a támogatást. Két lapot azonban, amelyet a két leánynak osztott ki, észrevétlenül megjelölt. Így, bár a szavazás eredménye is döntetlen lett, az döntötte el a versenyt, hogy mi volt a két megjelölt lapra felírva: mindkettőre ugyanaz a név került fel. Fenyéri Irma neve. A vizsgabizottság elnöke döntött. Kárász Örzse kapta az ösztöndíjat, mert míg Fenyéri Irma a szavazás titkosságában a maga nevét írta fel, addig Örzse a társa, Irma nevét.
A
novella érzékelteti a gonosz mesterkedését. Még a legjobbak is megkísértetnek. Nem mindig látványos tehát a gonosz, a rossz támadása. De tudni kell, hogy az ellenség létezik. Olykor ordító oroszlánként, máskor pedig alig észrevehetően settenkedve akar tőrbe csalni minket. Nem mindig kívülről, hanem igen gyakran belülről támad, gyötör, és próbál minket hatalmába keríteni. Jó tehát a dolgok mögé néznünk és tudatosítanunk, hogy honnan jön a fenyegetettség.
A harcművészet második eleme, hogy eggyé kell válnunk a fegyverünkkel. Pilátus szájából hangzik a kérdés, amit azóta oly sokan feltettek már: Mi az igazság? Az igazság meglehetősen relatív fogalom. Amit mi igaznak tartunk közel sem biztos, hogy mindenki számára az. Amikor János apostol alapigénkben az igazságot említi, akkor nem valamiféle etikai igazságról beszél, hanem magáról Jézusról. Arról a Jézusról, aki saját magáról mondja azt, hogy én vagyok az út az igazság és az élet. Tehát amikor János azt mondja, hogy az igazság szerint cselekedjünk, akkor meg kell látnunk, hogy erőnk önmagában mit sem ér, hogy erényünk ingatag, hogy mindannyiunkat kísértések érnek, így egyedül Jézus igaz volta lehet az alapja harcunknak és győzelmünknek. Ezért lehet mintegy indulónkká az igehirdetés előtti énekünk: Ó, segíts Jézus! Ó segíts győzni! Mi lehet hát a mi fegyverünk? A magunk igazsága? Semmiképpen sem. Egyedül Jézusé. És nekünk, ahogyan a harcművészet alapszabálya tanítja: eggyé kell válnunk fegyverünkkel, azaz eggyé kell válnunk Jézussal. Ővele lehet diadalmaskodni. Luther a kísértő ellen felírta az asztalára azt, hogy baptisatus sum! Azaz meg vagyok keresztelve! Mert tudta, hogy a keresztségben eggyé lett Jézussal, így Isten gyermekeként az Isten védelmében harcolhat.
A harcművészet harmadik eleme pedig az, hogy nem a mozdulatokat kell elsősorban begyakorolni, hanem a lelkiséget magunkévá tenni. Minden keleti harcmodornak megvan a spirituális háttere. S akik ezzel foglalkoznak, azok ebben látják a lényeget. A gonosz elleni harcban sem a különböző fogásokat kell begyakorolni, mert - mint mondtam - a gonosz nagyon rafinált, és mindig másképp támad. Éppen ezért a gonosz elleni harcnak a szellemiségét kell magunkban erősíteni, és ez pedig nem más, mint a hit! Istent hittel kell megragadni. A hit kapcsol ahhoz a Jézushoz, aki eljött megváltásunkra. A bizalom az, amely által az ember belesimul az Isten kezébe, és a bizalom tart meg bennünket a Jézus által hozott új életben.
Szeretett Testvérek!
Ne feledjük: a nagy romboló káini indulat mindig kicsiben kezdődik. Éppen ezért fontos, hogy meghalljuk Isten szavát, amikor int bennünket. Nem hinném, hogy ebben az évben kevesebb lesz a küzdelmünk, vagy kevesebbszer leszünk kísértésnek kitéve. De a „lelki harcművészet” elsajátításával, a hitben való megerősödéssel, a Krisztussal való lelki közösségben több lehet az örömünk, és az áldás rajtunk. Úgy legyen, ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy amikor szavunk a világban oly sokszor süket fülekre talál, hozzád mégis reménységgel fordulhatunk örömeinkkel és bánatunkkal, hálaadásunkkal és kéréseinkkel. Így kérünk, hallgass meg minket.
Köszönjük házad csöndjét, melyben újra lehetőséget adtál a Veled és egymással való találkozásra. Köszönjük a közösséget, melynek tagjai lehetünk. Köszönjük a jó szót, amit kaphatunk egymástól. A bátorítást, melyet egy kézfogásban érezhetünk meg. Istenünk, olyan jó nekünk itt lennünk. Itt, ahol nem kell szerepeket játszanunk, ahol teljes valónkban állhatunk meg előtted. Meg kell vallanunk, hogy nem mindig könnyű ez a megállás, mert életünk tele van szégyenfoltokkal, olyanokkal, amiket egymás előtt talán takargathatunk, előtted azonban nem. Annyiszor elbukunk. Annyiszor erőt vesznek rajtunk gyengeségeink. Egyedül Te vagy az, aki látod nehézségeinket és azt, hogy miben és mivel kísért minket a gonosz. Amiket másnak nem vallunk be, Te arról is tudsz, Urunk. Éppen ezért Hozzád könyörgünk. Hisszük, hogy neked hatalmad van minden felett, a gonosz felett is. Add, hogy igéd útmutatás legyen számunkra, és általa megerősödjünk. Ne engedd, hogy irigységünk, féltékenységünk, haragunk, viszálykodásaink felül kerekedjenek rajtunk. Szereteteddel győzz meg minket, hogy ne tiporjuk el egymást. Így könyörgünk hozzád, légy velünk életünk minden percében. Te vezess minket a jóra és igazra. Te vigasztalj minket veszteségeinkben, és kérünk fogadd kegyelmesen kéréseinket a mi Urunk Jézus Krisztus által, akinek nevében együtt így imádkozunk:
