Amikor a nap már hanyatlani kezdett, a tizenkettő odament hozzá, és ezt mondta neki: "Bocsásd el a sokaságot, hadd menjenek el a környező falvakba és településekre, hogy ott megszálljanak, és élelmet szerezzenek, mert itt lakatlan helyen vagyunk". Ő azonban ezt mondta nekik: "Ti adjatok nekik enni!" Ők így válaszoltak: "Nincs nálunk több, mint öt kenyér és két hal, hacsak el nem megyünk, és nem veszünk eledelt ennek az egész sokaságnak". Ugyanis mintegy ötezer férfi volt ott. Jézus erre így szólt tanítványaihoz: "Ültessétek le őket csoportokba ötvenenként!" Így tettek, és leültették valamennyit. Ő pedig vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte, és a tanítványoknak adta, hogy tegyék a sokaság elé. Ettek és jóllaktak mindnyájan; azután összeszedték a megmaradt darabokat, tizenkét kosárral.
Szeretett Testvérek,
hiszünk-e a csodákban? Mielőtt válaszolnánk a kérdésre, azt gondolom, nem árthat tisztázni azt, hogy mit is értünk csoda alatt.
Úgy vélem, az is aki hisz benne, és az is aki nem, azt tartja csodának, ha valami ellentmond a természet törvényeinek. Ami a józan ész, és a tudomány számára is megmagyarázhatatlan.
Csakhogy a Bibliában egyáltalán nem ezt jelenti a csoda. A természet törvényei kifejezést a modern tudomány alkotta meg. A Biblia nem ismer tőlünk független természetet, a természet törvényeiről nem is beszélve. A világ Isten műve, és bármi történik benne –legyen az megszokott, vagy rendkívüli- az Isten akarata.
A Biblia nem osztja az eseményeket természetesekre és természetfelettiekre, hanem azt vallja, hogy így vagy úgy, de Isten áll minden esemény mögött.
A csoda tehát a Bibliában rendkívüli eseményt, Isten egy számunkra szokatlan tettét, hatalmas cselekedetét jelenti. A csoda megdöbbent, ámulatba ejt, meglep, vagy csodálkozásra késztet minket. Így csoda a teremtés, Isten kegyelme a világ felett, de csoda a csöpp kis gabonából felnövő kalász is. Szeretett Testvérek, a világ tele van csodákkal, csak észre kell vennünk őket. És ha erre képtelenek vagyunk, és ehelyett a természet törvényeinek a megértését tartjuk csodának, akkor azt hiszem, ugyancsak siralmas a helyzetünk.
A tudomány állandóan fejlődik. A természetnek azon törvényei, melyek pl. a 17. században érvényesek voltak, mára idejüket múlták, pontosabban átalakultak. Így a tudomány mai állása sem az utolsó szó abban, hogy mi eshet meg a világban, és mi nem. Éppen ezért a természet törvényei nem alkalmazhatók annak eldöntésére, hogy mi számít csodának, és mi nem. Mert bizonyos jelenségek bármikor ellentmondhatnak a tudomány általunk ismert állásának, és mégsem csodák.
Másrészről viszont csoda lehet olyan valami is, amit természetes okokkal meg lehet magyarázni. A zsidóság számára a Biblia legnagyobb csodája, hogy átkeltek a Vörös-tengeren. Ma minden biblia kutató egyet ért abban, hogy ez az átkelés, és az egyiptomi hadsereg elsüllyedése megmagyarázható az apály-dagály ciklussal, azaz normális természeti jelenséggel. Ám ennek ellenére ez volt, és ez is maradt az Ószövetség legnagyobb csodája. Mert az, hogy ez pont akkor történt, gondviselésszerűen megmentette Izrael népét.
A csoda tehát Istennek olyan tette, amely erejénél és szokatlanságánál fogva ámulatba ejt minket, megmutatja Isten hatalmát és kegyelmét. Úgy hiszem, ebben az értelemben beszélhetünk csodáról akkor is, amikor a csodálatos kenyérszaporítás történetét olvassuk.
Mi is történt? Jézus elindul a tanítványaival megpihenni. Ám az emberek valahogyan tudomást szereznek minderről, és követik őket. Hogyan reagál minderre Jézus? Azt olvassuk az igénket megelőző szakaszban, hogy örömmel fogadta őket. Beszélt nekik az Isten országáról, és a gyógyulásra szorulókat meggyógyította. Úgy hiszem, már ez is merőben más magatartás, mint ahogyan mi reagálnánk hasonló helyzetben. Ha mi fáradtak vagyunk, akkor nem igazán akarunk magunk körül látni senkit. Akkor magunkra zárjuk házunk ajtaját és kirakjuk a „Ne zavarj” táblát. Ha szabadságra megyünk, hogy kipihenjük magunkat, akkor pedig még a telefonunkat is kikapcsoljuk, hogy véletlenül se érjenek utol minket. De Jézus nem így tesz. És nemcsak azért, mert neki még nem volt mobiltelefonja.
Aztán lassan esteledni kezd. Úgy tűnik, a tanítványok reálisabban mérik fel a helyzetet, és szólnak is Jézusnak, hogy lassan el kellene küldeni a tömeget, hogy szállást és élelmet szerezzenek a környező falvakban. És akkor Jézus megint csak megdöbbentően viselkedik. Látszólag mellőzve minden logikus megfontolást azt mondja: „Ti adjatok nekik enni!” A megdöbbent tanítványok, akik mindig a realitás talaján mozogtak azt mondják, hogy nincs náluk túl sok étel. Maximum annyi, ami nekik maguknak elég lehet, de hát mi az a kevés 5000 embernek?!
Mert ugye ha az ember elmegy otthonról, akkor visz magával némi enni és inni valót. Na persze nem arra gondolok, amikor városon belül megyünk valahová, bár ha pl. az orvosi rendelőben kell töltenünk a fél napunkat, akkor még talán oda is viszünk magunkkal ezt-azt. De ha elutazunk, akkor egészen biztosan berakunk valami keveset, a „sose tudni mi történik” lehetőségére is felkészülve. Én úgy hiszem, hogy ez régen sem volt másképpen. Volt, aki mielőtt útra kelt, gyorsan berakott a tarisznyájába némi kenyeret, halat, vizet. Persze nem sokat, csak annyit, hogy neki magának elegendő legyen, ha tovább maradna távol.
Úgy gondolom, ezt a logikát követhették a tanítványok is, és rajtuk kívül még sokan mások is a tömegből. Így mikor Jézus utasítására ötven fős csoportokban letelepedtek az emberek, szépen lassan előkerült a tarisznyákból mindaz, ami benne volt. Némi kenyér és némi hal. Ami lehet, hogy nem volt sok, sőt, ebben biztosak lehetünk. De ahhoz éppen elegendő, hogy megosszák egymással azt, amijük volt. És mi volt a végeredmény? hát az, hogy miután mindenki jóllakott, 12 kosárral szedték össze a maradékot.
Szeretett Testvérek, lássuk meg ebben a történetben a csodát! Azt, hogy mihelyst oly sokan nem maguknak akarták megtartani élelmüket, hanem megosztották másokkal, kiderült, hogy jóval több volt, mint amennyire valójában szükség lett volna. És minek a hatására tették mindezt? Annak a hatására, hogy látták, ahogyan Jézus az övéivel ugyanezt teszi. Megosztja velük azt, amije van.
Testvérek, úgy hiszem, amire ez az igeszakasz ráirányítja a figyelmünket pontosan az, hogy feltegyük magunknak a kérdést, hogy nekünk mink van? Mi az, ami a mi tarisznyánkban rejlik? Mi az, amit megoszthatnánk másokkal? Fontos, hogy tudjuk: vannak lehetőségeink, vannak képességeink, van kapacitásunk. A ránk váró feladat az, hogy ezeket felismerjük, és ne akarjuk fukar módon csak magunknak megtartani. Hanem Jézus nyomdokain elindulva osszuk meg azzal, akiknek éppen arra van szüksége, amit mi tudunk adni. Mert akkor újra átélhetjük a csodát, hogy Jézus közelében valahogy mindenből éppen elegendő van. Úgy legyen, Ámen.
