Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! 6Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet. 7Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az URat, és kerüld a rosszat! 8Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak. 9Tiszteld az URat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, 10akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból. 11Az ÚR intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld! 12Mert akit szeret az ÚR, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.
A böjt előtti utolsó vasárnap vagyunk együtt templomunkban. Mint az alámerülés előtt, még veszünk egy mély lélegzetet, jól teleszívjuk magunkat levegővel, feltöltjük magunkat munícióval. Alapigénk pedig három kérdést tesz fel nekünk.
Mi a hit jutalma? Hogyan viszonyuljon egymáshoz hit és értelem, valamint az a kérdés, hogy büntet-e Isten?
Kezdjük az elsővel: Mi a hit jutalma?
Jézus erre a kérdésre egy nagyon profánnak tűnő mondattal válaszolt. „Ahol a dög, oda gyűlnek a saskeselyűk.” Ez nagyon profán, ez túlzottan is az, mondhatnánk szemöldökráncolva. Hogy is lehet a hit dolgairól ilyen közönséges módon beszélni. Még annyi szerencsénk van, hogy a szakállas saskeselyű errefelé elég ritka látvány, úgyhogy nem kelti bennünk Jézusnak ez a mondata a mindennapi tapasztalatok nagyon jól ismert világát. De éppen e helyett a keselyűs mondata helyett azt is mondhatta volna, hogy ahol az ételmaradék, oda gyűlnek a csótányok. Ez pedig már nem áll tőlünk olyan messze. A lényeget ugyanúgy kifejezi.
Ahol dög hever, húsevő madarak köröznek és szállnak le. Ez elsősorban azt jelenti, hogy az élők a maguk hasznát keresik. Ez a példázat, Jézusnak ez az egy mondatos példázata óhatatlanul arra kényszerít minket hogy a nyereség és a veszteség fogalmait újragondoljuk. Hiszen egyikünk sem szívesen azonosul a keselyűvel, ahogy Jézus hallgatósága is nyilván felmorajlott a hasonlat hallatán. Mi a hit nyeresége? Azért vagyunk hívők, hogy nyerjünk általa valamit?
Thomas Merton, a XX. Század egyik meghatározó gondolkodója volt, szerzetesként maga is szívesen idézte Jézusnak ezt a mondatát. Azt mondja: Madarak jöhetnek és körözhetnek egy ideig azon a helyen, ahol feltételezésük szerint a tetemnek lennie kellene. De hamarosan elmennek máshová. Miután távoztak, a tetem, mely ott volt, hirtelen megjelenik. Ott volt egész idő alatt, de a dögevők nem találták, mert nem nekik való préda volt.
Tényleg, mi a hit haszna? Felolvasott igénket könnyű félreérteni. Mintha a zsoltáros azt mondaná, hogyha bőségesen adakozunk, ha törekszünk a bölcsességre, akkor megtelnek csűreink.
A bőségesen folyó must és a telt magtárak képe ugyanis a zsoltáros szerint sem cél. Az áldás ugyanis sosem mérhető kívülről. Más számára rejtve marad, mint Merton hasonlatában a tetem. Csak akkor tűnik elő, ha a falánk madarak csalódottan elmennek.
Jorg Luis Borges egyik novellájában Paracelsus a neves alkimista tanítványért imádkozik, meg is jelenik egy, aki elhozza aranyait, hogy azzal fejezze ki elszántságát, majd beszélgetnek az alkímia legfontosabb tanításairól, végül a tanítvány rákérdez: „Az a hír járja rólad, hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre tudod kelteni a hamuból a virágot.” Erre Paracelsus eltöprengett azon a gondolaton, hogy a rózsa örökkévaló, és csupán megjelenési formái azok, melyek változnak. Aztán az ifjú elvesztette türelmét, felkapta a vérvörös rózsát, amelyet Paracelsus a padon felejtett, s a lángok közé vetette. Eltűnt a színe, s csak egy kis hamu maradt a virágból. Örökkévalóságnak tűnt a pillanat, míg várta a mester szavát s a csodát.
Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerûséggel csak ennyit mondott:
Baselban minden doktor, minden patikus csalónak tart. Talán igazuk is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem kel többé életre.”
Erre a tanítvány-jelölt elszégyellte magát. Sarlatán vagy csupán látnok ez a Paracelsus, ő meg csak úgy betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd ama híres, bűvös tudománya.
Még tett egy hangzatos fogadalmat az ifjú arról, hogyha megerősödik a hitban, majd visszatér és a tanítványa lesz. Pedig mindketten tudták, hogy soha többé nem fognak találkozni.
Az ifjú ezután távozott, Paracelsus udvariasan kikísérte, és amikor már eltűnt, kezébe tette a parányi hamut, rásuttogott valami, és a rózsa szárba szökkent. csak akkor változtatta vissza a rózsát, amikor újra egyedül volt.
Ki kétkedőn kutatja őt, annak választ nem ád… Ahogy az egyik – mindmáig talán az egyik legnépszerűbb énekeskönyvi énekünkben szoktuk énekelni.
William Cowper énekszerző eredeti szövegében az áll, hogy a hitetlen vak, és biztos, hogy téved. Vizsgálja ugyan Isten munkáit, de hiába: mert Isten a saját maga tolmácsa, és egyszerűen majd fel fogja magát fedni. /Blind unbelief is sure to err, And scan his work in vain: God is his own interpreter, and he will make it plain.” /Cowper
Az ajtón való belépés előtt nincs semmilyen bizonyosság. Át kell kelni a kellni azon a bizonyos határon, a hitetlenségből, a kételyből a bizalomba, és akkor Isten nem rejtőzködik tovább. De hogy még tovább menjek, el kell hesegetnünk lelkünk éhes, falánk keselyűit, és akkor magától megpillantjuk azt, amit kerestünk.
Bízzál az Úrban, és ne a saját értelmedre támaszkodj! – Figyelmeztet a zsoltáros. Ne felejtsük el, hogy a XVIII. Század végén majdnem teljesen megsemmisítették a keresztyén tanítást a felvilágosult filozófusok és az általuk befolyásolt udvari emberek. Minden, ami ésszel nem volt belátható és igazolható, az margóra került. Ennek ellenhatásaként aztán létrejött egy olyan egyházi gondolkodás, mely elzárkózott a tudomány elől. Mindmáig tart ez az ideológiai háború: a tudomány és a vallás között. Most tombol csak igazán a kreacionista forradalom, mely az evolúciós elméletet teszi meg minden rossz legfőbb okozójának. Meglepő, de még az iszlám világba is begyűrűzött ez a konfliktus, és izslám hátterű szerzők írnak szép színes besztszellereket az „úgynevezett evolúciós csalásról, és még Hitler és Sztálin rémtetteit is Darwinból próbálják lebezetni.
Pedig azok, akik az evolúció-elméletet támadják, ugyanazt teszik, mint hajdan a felvilágosodás racionalistái, élharcosai: az észt a hit fölé helyezik.
Annak idején a felvilágosodás sekélyes, lelket kenyéren és vizen tartó vallásossága ellen az egyik legmeggyőzőbb érvet Friedrich Schleiermacher szolgáltatta, amikor azt mondta, hogy nem a kételkedők, még csak nem is az erkölcstelenek állnak leginkább a hit útjába, hanem a felvilágosultak, az ész-emberek, vagyis azok, akik csak a hasznosat és a praktikusat becsülik valamire.
Ne a magad eszére hallgass, és ne tartsd bölcsnek önmagadat! - Lassan megtanulja az ember. Lassan mer ráhagyatkozni Istenre. Van, hogy nincs is más választása. De hogy ebből lesz-e gyógyulás, és ha igen, akkor miért lehet ebből gyógyulás és csontig ható felüdülés?
Úgy, hogy akár a gyógyulásról, akár a felüdülésről, megtelt csűrökről, vagy a dorgálásról essék szó, ezek mind ugyanannak más-más oldalai. Mert ezek egy isteni pedagógia részei.
Mindezt még egy zárókép erősít meg a Példabeszédek könyvében: „Mint apa a fiát, akit kedvel.”
A szülő és gyermeke, mint kép, melyet az Isten-ember viszonyra alkalmazhatunk, ez nagyon régi. Számos bibliai könyvben megtaláljuk.
Mára már sok mindent tudunk apa és fia, szölő és gyermeke viszonyáról, és ha ez a párhuzam helyes, vagyis ha jól alkalmazzuk, akkor ebből több mindenre következtethetünk Isten és ember viszonyára is.
Az első ilyen megfigyelés, hogy a szülő akkor árt a legtöbbet a gyermekének, ha nem foglalkozik vele. Az elhanyagolás többet árt, mint a felemás törődés.
A másik az, hogy legyen egy belátható és teljesíthető követelményrendszer, és legyen a szülő következetes, amikor jutalmaz és amikor büntet. Különösen a büntetésnél fontos, hogy a gyerek igazságosnak tartsa, a reá kimért büntetés mértékét, és annak arányban kell lennie az elkövetett tettel.
Ha egy gyerek úgymond „megutálja a dorgálást”, az akkor következik be, ha úgy érzi, a büntetések túlzóak és nincsenek arányban ez elkövetett tettel.
És végül a harmadik: még egy súlyos büntetés elszenvedése esetén is, amikor a gyerek valami nagyon nemtetszőt követ el, akkor is alapvetően azt kell éreznie, hogy a szülő együttérzéssel és megértéssel támogatja.
Most alkalmazzuk mindezt Isten és ember viszonyára: Nincs rosszabb, mint amikor az Isten hallgat, még a népet ostorozó igéket szóró próféta fellépése is sokkal jobb, mint az Isten hallgatása.
Isten nem követel tőlünk lehetetlent. Amit tőlünk közösségileg és egyénileg kér, az teljesíthető.
Harmadszor pedig: még ha nehézségek, szerencsétlenségek sora is nehezíti földi utunkat, akkor is bizalommal kell arra gondolnunk, hogy az Ő szeretete biztos.
Ennek az isteni pedagógiának a megmutatása volt Jézus földi működésének a legfőbb tétje, hogy elhiggyük: nem vagyunk elhagyottak.
Pál apostol talán mindenkinél jobban értette meg az isteni pedagógia lényegét,
„Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver?… Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, mely megjelent Jézus Krisztusban, a mi urunkban. /Róm 8,35,38-39/ Ámen
