Mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre, mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr. Járuljatok hozzá, mint élő kőhöz, melyet ugyan az emberek megvetettek, de amely azonban Isten előtt kiválasztott és drága.
Megkezdődik a visszaszámlálás és hamarosan elkezdődik a böjti időszak. De ez a felkészülés még nem aszkézist jelent, még lelkiismeretfurdalás nélkül elmerülhetünk az ízek csodálatos világában. Hiszen az apostol felszólítása érzéki tapasztalatokra sarkall! Ízleltétek, hogy jóságos az úr. De nem csak ízlelésről van szó, hanem kóstolásról, sőt, próbáról. A az úrra alkalmazott jelző pedig egyenesen egy önálló prédikáció tárgya is lehetne.
Merthogy a krésztosz – szó kísértetiesen hasonlít a Krisztosz-ra. Ha a Krisztus, azaz a Krisztosz – a felkent szóban mindössze egyetlen magánhangzót megváltoztatunk, akkor a felkentből, a Krisztosz-ból Krésztosz lesz. Ez pedig jelent jóságost, egyszerűt, egészségeset, őszintét, olyan valakit, aki ad hitelt, de lehet becsmérlő értelemben is használni, és így jelenthet hiszékenyet, együgyűt. Ha valakire egy ókori görög ember azt akarta mondani, hogy micsoda egy fajankó vagy, akkor azt így mondta: „Krésztosz ei!
Suetonius római történetírónak Claudius császár életéről szóló című művében írja: „bizonyos Chrésztosz ösztönzésére a zsidók gyakran zendüléseket okoztak Rómában” és ezért Claudius császár kiutasította őket a városból. A zendülésnek nevezett események a keresztények és a zsidók közötti konfliktusok lehettek, és a történetíró, aki keveset tudott a keresztényekről, a számára szokatlan Chrisztosz kifejezés helyett a Chrésztosz görög nevet használta.
De térjünk vissza az ízleléshez: micsoda jóság az, melyet ízlelni, kóstolni lehet?
Ebben a hetvened vasárnapi igében elindulunk a tejtől és megérkezünk a kőhöz. Hatalmas a különbség e két jelkép, e két matéria között, az egyik a lágyságot, az ölelést, a melegséget és a bensőségességet jelképezi számunkra, és kölönös, szinte megmagyarázhatatlan fehér színe pedig égi eredetűnek mutatja.
A másik pedig a kő, mely a régi emberben az örökkévalósághoz legközelebbi állapotot felidéző alapanyag volt. A kő majdnem örök: minket biztos, hogy túlél. Egy patag egyetlen kavicsát ha kiválasztanánk, és elkezdenénk figyelni, hogy mi történne vele, hosszú évek, sőt emberöltők kellenének, hogy bármilyen komoly változást ki lehessen rajta mutatni.
A tejtől a kőig hatalmas gondolati ív bontakozik ki előttünk, mint egy szivárvány.
A tejtől indul minden. A tej első eledelünk. Az élet legfejlettebb formája a tejre épül. A tej egyetemes. Erickson
Egyik legkorábbi – állatokkal kapcsolatos emlékem, amikor az egyik tavaszi szombat délelőttön barátommal a bérház udvarán, az óriás jegenyefa alatt a fűben egy kis sünt találtunk. Eleinte összegömbölyödött a közeledtünkre, de türelmesen letelepedtünk mellé, és egy idő után előbújt tüskéi mögül. Bájos kis lény egy növendék sün, és én lelkesen vittem be a lakásba, hogy édesanyámnak is megmutassam, és kértem, hogy fogadjuk be. Nagy volt a csalódásom, amikor anyám közölte, hogy a lakásban nem maradhat.
Még mielőtt fájó szívvel végleg elengedtük, és sorsára hagytuk volna, adtunk neki egy kis tálkában tejet. Nem tudtuk, hogy ez jelképként is mennyi mindent elmond. Az ember, a nagy és a sün számára hatalmas, tejjel itatja a még félig meddig gyámoltalan vadállatot. Ez a tej kifejezi a kapcsolatunk lényegét: Gyámolítani akarjuk, de nem lehet, el kell őt engednünk, mert ő a vadonhoz tartozik. De a köztünk kialakult érzelmi kapcsolatot egy tálka tej fejezi ki, és a kis sün megízleli hogy az ember milyen jóságos.
Azóta birtokomba került egy német gyerekkönyv, melynek története egyszerűen annyi, hogy a téli álomból a sünit a parkot takarító gyerekek ébresztik fel, és az utolsó oldalon az látható, hogy egy kis tálkában tejet adnak neki, a süni pedig elfogadja tőlük. Felnőtt fejjel találni rá egy ilyen gyerekkönyvre, egészen különös élmény volt. Rögtön felidéződött bennem a saját süni-tejeltetésem története, és az az élmény, ahogy egy riadt kis vadállat elfogadja a felkínált tejet. Az egyik legtisztább viszony, melybe élőlények kerülhetnek egymással. Éppolyan tiszta, mint amilyen a tej. Ember és sün: nem akarják, mert nem akarhatják egymást birtokolni. Egy ponton találkozik az útjuk, aztán elválik. „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Mondta Immanuel Kant. A szép és jó ugye a bibliai értelemben, szóhasználatban is összetartozik.
Róheim Géza leírt egy esetet, amikor az ausztrál bennszülöttek között dolgozott. A misszió épületénél rendre tejet osztottak a bennszülötteknek, akik azt szívesen fogyasztották. Volt a bennszülöttek közt egy idős agastyán, aki minden reggel megjelent a misszió épülete előtt, és várta, hogy adjanak neki tejet. Néha reggeltől estig csak várt, rendíthetetlenül, és többnyire – előbb vagy utóbb meg is kapta, amire várt. Két kultúra találkozási pontja a tej volt. Egy aranda aggastyán, aki nyilvánvalóan kívül esett már a misszió érdeklődési körén, ő – mint misszionálandó egyén, vélhetően szóba se jött, hiszen megértetni vele missziós céljukat szinte reménytelen vállalkozás volt. És mégis, egy ponton megvalósult a kapcsolat és szavak helyett, a gesztusok nyelvén a totemista hitű aranda aggastyán és a Krisztushit terjesztésére válallkozó elszánt profi-keresztyének között. És ez a kapcsolópont nem volt más, mint a tej, mely ilyenmódon egy hatalmas szimbólummá vált. Elfogadás, bizalom, kiszolgáltatottság és egymásra utaltság és ugynakkor kellő távolságtartás és a másik szabadságának tiszteletben tartásának szimbólumává.
Johann Huizinga könyve a Homo Ludens 1938-ban jelent meg: sok tekintetben fordulatot hozó írás, a teológia számára is az. Ebben a könyvben Huizinga azt állítja, hogy a legsúlyosabb baj, ha valaki összekeveri a játékot a valós élettel, mert ennek az lesz a következménye, hogy tagadni fogja a jog és az erkölcsi törvények értékét, és sohasem fogja megtalálni a játék és a komolyság közötti határvonalat.” És gondoljunk csak bele: az emberiség történelmének legsötétebb fejezeteit azoknak az embereknek a tettei árnyákolják be, akik nem tekintették magukra kötelezőnek a jogot és az erkölcsi törvényeket, de még a játékszabályokat sem.
Huizinga szerint: „ a kultúra bizonyos önuralmat és önfegyelmet tételez fel. Azt a képességet, hogy ne saját tendenciáinkban lássuk a legvégsőt és a legmagasabb célt, vagyis annak elismerését, hogy bizonyos önként elismert határok közé vagyunk szorítva.
Platón azt mondja a Lakomában, hogy „az embert arra alkották, hogy az Isten játékszere legyen, és ez a legjobb benne. Így tehát engedelmeskedjék ennek a szózatnak és élje az életét a legszebb játékokat játszva, épp fordítva, mint most.”
A Példabeszédekben olvashatjuk: „Én a bölcsesség: játszottam előtte minden időben. Játszottam földjének kerekségén, és gyönyörűségemet leltem az emberek fiaiban.” /Péld 8,30-31
A zsidó hagyomány a Hokmát, a bölcsességet megszemélyesítette. Egyfajta teremtés előtti létezést tulajdonított neki. Micsoda kép: a bölcsesség Isten színe előtt játszadozik, a földkerekség az ő játékának színtere, és ebben a játékában telik gyönyörűsége az emberek fiaiban.”
Tej, és összetartozás, majd játék, és azon belül, azaz először játékosan az önállóság első megtapasztalásai, majd az önállóság megtapasztalása valóságosan, vagyis a felnőtté válás és annak megtapasztalása, hogy felelősek vagyunk másokért. A tej puhaságától a kő szilárdságáig. Földi életünknek ez a sora, ez a rendje. És aki ezt a maga valóságában végigéli, az megtapasztalja, hogy a kő szilárdsága és végső formába rendeződése, nem a halál vígasztalanságát, hanem az élet reményét hordozza.
Ezért buzdít bennünket így az apostol: „Járuljatok az Élő Kőhőz.
De ennek az Élő Kőnek a meglátása nem megy törés nélkül. Sajnos nem egy sima folyamat, melyben mindenki megtapasztalja a tejtől az Élő Kőig való eljutás üdvös útját.
Mert ott veszül Isten és ember kapcsolatának egész tragédiája ebben a mondatban: Ezt az Élő Követ, az emberek megvetették, pedig Isten kiválasztotta és értékessé tette.
Egyetlen testvérem van, egy nyolc évvel idősebb bátyám. Gyerekkoromban nagyon sokat jelentett az, ahogy ő valamit mutatott, vagy valamire megtanított: tulajdonképpen egy idősebb testvér tudja az ember számára a leghatásosabban megmutatni, megtanítani, mik az igazi értékek.
Végsős soron a legfontosabb az életben az, hogy kezdetben legyen egy tanítónk, aki megmutatja, hogy mi az igazi érték és mi az, ami talmi, értéktelen, hogy megtanuljuk, elsajátítsuk a különbségtételhez szükségeseket.
Abból, hogy Isten mást tart értékesnek, mint az emberek, azaz, hogy az emberek megvetik, lekicsinylik azt, amit Isten kiválasztott, és ami neki drága, ez arról vall, hogy az emberek legnagyobb hibája, legnagyobb bűne, hogy nem hajlandóak tanulni, nem akarnak megnyilni afelé az Isten felé, aki szeretné nekik megmutatni, hogy mi az igazán értékes és becses: Ez a találkozási pont Isten becses, kiválasztott ajándéka az emberiség számára, saját, megtestesült, emberré lett önmaga: az Élő Kő, Jézus Krisztus.
Járuljatok Őhozzá, szól hozzánk is az apostol: Menjetek Őhozzá, az Élő Kőhöz, Jézus Krisztushoz, a legnagyobb értékhez. Merjük mondani: Istenem, taníts engem, hogy legyen szemem az igazi értéket felismerni, adj elég nyitottságot, és alázatot, hogy tudjak Tőled tanulni. Hogy tudjam és értsem, hogy miért Jézus az igazi érték? És ha megértettem, akkor sajátommá tegyem azt a tudást, és bizalmamat reá vessem. Hogy én magam, aki egykor tejen éltem, de immár elhagytam a gyermeki dolgokat és lassan olyanná válok, mint a kő, tudjak az Élő Kőhöz járulni, és tudjam hívő bizalommal Őreá vetni, reá helyezni életem teljes súlyát, hogy én is beleépüljek a lelki házba, mely az Isten üdvösséges Temploma lesz az örökkévalóságban. Ámen
