Böjt 2. vasárnapja

Ezen a vasárnapon Jézus végső szenvedéséhez vezető úton egy újabb állomáshoz érkeztünk el, melyet még a szenvedéshez vezető út bevezető beszélgetéseinek sorába lehet beleilleszteni. Előző vasárnapon, böjt 1. vasárnapján Jézus bejelentette tanítványainak eljövendő szenvedését. Most ebben a felolvasott történetben nem olyan nyíltan, egyenesen, mint az előző vasárnapi történetben, hanem csak képiesen utal Jézus a szenvedésére. „Kiihatjátok-e azt a poharat, melyet én kiiszom?
A pohár szót már az ószövetség idején is sokszor átvitt értelemben használták a mindennapi beszédben. Beszéltek a a tántorgás poharáról, Isten haragjának és ítéletének poharáról. (Zsolt 75, 9) És az egyik zsoltárban, a 16. zsoltárban a zsoltáros így imádkozik: "Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedbe sorsomat" (16, 5).

Hogy Jézus saját, eljövendő szenvedéseiről, mint pohárról beszélt, ez csak félig-meddig érthető az Ószövetség alapján. Az antik görög büntetésvégrehajtási gyakorlat ismeretében válik teljesen világossá Jézus beszéde a szenvedés poharáról.

Az antik görög törvénykönyvekben a „bürökpohár”, vagyis a méregpohár a kiszabható halálbüntetés egyik nemeként szerepelt, Szókratészt ezzel végezték ki.

Jézus úgy beszél a szenvedésről, mint pohárról, melyet ki kell innia. A párhuzam Szókratésszel nem hagyható figyelmen kívül.

Jézus korában a antik görög kulturális hatás már olyan egyértelmű volt, hogy feltételezhetjük, a zsidóság körében is ismert volt a bürökpohár története, vagy annak alkalmazása.

Tehát végső soron a szenvedések vállalásáról van szó, és arra kérdez rá Jézus, miután ez az anya előterjesztette kívánságát. Micsoda kívánság ez?
„A nőket arra nevelik, hogy felelősséget vállaljanak mások jólétéért, és ez nagy stresszt jelent a számukra… A nők hajlamosak azt hinni, hogy befolyásolhatták volna a – mások életében bekövetkezett negatív – eseményt, és ennélfogva hajlamosak bűntudatot érezni miatta. Talán ezt az anyát is ez a fajta bűntudat mozgatja.” /Susan Jonas – Marilyn Nissenson: Anyák és lányaik/

De bármilyen belső késztetés legyen az, ami odaviszi Jézus elé, azon a tényen nem változtat, hogy odatolakszik és lehetetlen, ostoba módon ki akarja erőszakolni a legjobb helyet a fiainak.

Ez a tolakodás, ez az erőszakosság elgondolkodtat, kicsit kívülállóként szemlélem ezt: Nekem nem ilyen volt az édesanyám, mint a Zebedeus – fiaknak. Nem volt az a típus, aki védte volna a gyereke érdekeit, vagy kiharcolt volna számomra valahol valamilyen előnyt, vagy pozíciót. Nem volt jellemző rá, hiszen még a saját érdekeiért sem állt ki, inkább hagyta, hogy a dolgok megtörténjenek vele, vagy körülötte, hagyta, tétlenül, de persze sok-sok aggodalom közepette.
Zebedeus fiainak anyja a másik véglet: egyáltalán nem érzi a határt aközött, ami az ő illetékességi körébe tartozik, és ami nem.
Vannak ilyen emberek: azt hiszik, hogy mindenki ugyanolyan színvonalon gondolkodik, értékel, létezik mint ők. Azt hiszik, hogy mindenkit ugyanazok a szempontok vezérelnek, mint őket. Hogy mi a jó, és mivel kell a szabadidőt tölteni, hogy mi a jó étel, hogy mi után kell vágyódni, hogy mi az, amit kerülni kell, hogyan lehet valamit megúszni, túlélni. Szinte mindenre van receptjük. Kicsit olyanok ez ilyen emberek, mint Bertolt Brecht „Kurázsi Mamája”, mindent túlélnek, és minden helyzetből a legtöbb hasznot tudják kihozni a maguk számára.

Visszatérve a Zebedeus fiak anyjára: Ez az asszony valószínűleg nagyon buta volt. Jézus ebben a történetben mindössze egy nyers kérdést intéz hozzá: „Mit akarsz?” Az abszurd kérés hallatán többet nem szól az asszonyhoz. Válaszát immár nem neki, hanem a Zebedeus fiaknak címzi: Nem tudjátok mit kértek! – A szemrehányás ott cseng a válaszban. Hasonló érzelmi túnus hallható ki belőle, mint amikor azt mondta Jézus a tanítványainak, hogy: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek.” „Ki tudjátok-e inni azt a poharat, melyet én kiiszom?” Erre a kérdésre mi is a meghunyászkodó választ várnánk, hogy hát persze, nem, hogy is jövünk mi ahhoz, hogy a szenvedések vállalásában a mesterhez márjük magunkat!

De a Zebedeus Fiak nagyon elszántnak tűnnek. „Ki tudjuk!” Válaszolják Jézusnak. Persze kérdés, hogy ez a két rámenős ifjú vajon hogyan értette Jézus hasonlatát a pohár kiürítéséről. Hiszen abból rögtön nem lehet következtetni az utalás értelmére.

Ahogy sok más evangéliumi történetben, úgy ebben is az játszódik le, hogy a Jézushoz folyamodók és Jézus között egyfajta párhuzamosan futó kommunikáció zajlik: Ezt úgy értem, hogy Jézus egy ideig meghagyja a beszélgetőpartnereit abban a hiszemben, hogy jól értik Jézus szavait. Mindketten egymás mellett haladnak, ugyanazokat a fogalmakat használva, de más-mást értve alatta. És egy ideig Jézus nem fedi fel a félreértést. "Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azok fogják megkapni, akiknek az én Atyám elkészítette."

A csattanó azonban nem ez, az még várat magára, hiszen ez a válasz csak egyszerűen azt adja a Zebedeus Fiak és rámenős anyjuk tudtára, hogy túl messzire mentek.

A tanítványok között hírtelen kialakuló feszültség láttán mondja el Jézus azt, amivel teljesen a feje tetejére állítja a tanítványok előtt a hagyományos értékrendet. "Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.”

Mit is jelent naggyá lenni: hagyományos értelemben azt, hogy feljutni a ranglétrán olyan magasra, amilyen magasra csak lehet, hogy aztán mások felett uralkodhassunk és hatalmaskodhassunk.
Jézus szerint naggyá lenni egészen mást jelent. Azért mondom, hogy a feje tetejére állít mindent, mert azt, hogy naggyá legyünk, éppen fordítva gondolja: „Aki naggyá akar lenni, az legyen szolgátok!”

Hogy értette ezt Jézus? Van egy gondolat, mely nekem segített abban, hogy megértsem, miről is beszél itt Jézus.

A gondolat Léon Bloy-tól származik: Másfél századdal ezelőtt élt, és először is eltöprengett azon, hogy a cár nem csupán világi uralkodó volt, hanem egyben az ortodox egyház feje is, és ebből született a fontos felismerés, idézem:
„… Százötvenmillió ember vezére és lelki atyja a cár. Kegyetlen felelősség, ám ez csak a látszat. Talán csak néhány emberért felel Isten előtt. Ha egyszer uralma alatt csupa sanyarúság jut a birodalom szegényeinek, ha uralkodása miatt irdatlan katasztrófák támadnak, ki tudja, akkor nem a cipőpucoló szolgája-e az igazi vétkes? Vajon ki igazából cár és ki király a Mélység titokzatos szándékai között, és vajon ki kérkedett azzal, hogy csupán csak szolga?”

Amikor Jézus azt mondta, hogy „az én országom nem evilágból való”, akkor az igazi hatalom és befolyásolás egy – a világ számára nem látható, nem ellenőrízhető – lelki valóságára utalt. Mert valójában ki is irányítja a világ folyását a mélység titokzatos szándékai szerint.

Éppen Jézus személyes példája mutatja meg nekünk, hogy mit jelent naggyá lenni úgy, hogy mások szolgájává teszi magát.

Hogyan lehetséges, hogy megalázott, lebecsült és a felsőbb körök által elutasított eretnek tanítóként mégis akkora befolyásra tett szert, hogy még az egymással is ellenséges viszonyban álló vallási pártok is egy platformra kerültek és közösen fogtak össze, hogy végezzenek vele, hogy aztán halálában még feltartóztathatatlanabb erővel irányítsa követői, tanítványai tevékénységét, mint annak előtte.

Jézus uralma nem evilági, de ugyanakkor kihat evilági életünk kapcsolataira. Egy-egy válságos élethelyzetben lelki változásokat indít el bennünk, és megváltozik értékrendünk, megváltoznak kapcsolataink, esetleg türelmesebbek leszünk, vagy békességre jutunk lélekben.

Egy utolsó példát szeretnék még erre mondani az egyház történetéből, mégpedig az egyház egyik legnagyobb tanítójának Augustinusnak, más néven Szent Agostonnak az életéből.

Augustinus életében volt egy időszak, amikor már szakított a manicheizmussal, de még nem volt keresztyén. Anyja Monica mindent bevetett fia keresztyénné tétele érdekében, és még attól sem riadt vissza, hogy fiát kiutasítsa a házából. Húsz éves fiával kapcsolatos aggodalmai egyre fokozódtak, míg egy alkalommal azt álmodta, hogy egy mérőlécen áll, és egy fényes ifjú /vélhetően Krisztus/ közeledik hozzá, nyájas derűvel. Az ifjú megkérdezi tőle, miért szomorú és miért hullatja könnyeit szüntelen? Ő erre azt válaszolja, hogy fia elvesztésén könnyezik. Akkor az ifjú felszólítja, hogy nézzen körül figyelmesebben. Ekkor Monica jobban körülnéz és felfedezi fiát, aki ott áll mellette a mérőlécen.

Monica-nak nem kellett sokáig várnia, ugyanis két év múlva fia megkeresztelkedett, majd elszánt és jól képzett tanítómestere lett az egyháznak, és így szíve vágya teljesült: Ágoston anyja végső soron azt kapja meg Jézustól, amit a Zebedeus Fiainak anyja kért: Fia ott foglalt lehet Jézus mellett.

Mindezeket a lelki történéseket, melyek ilyenek, vagy ehhez hasonlóak, és amelyek olyan módon vezetnek bennünket, mint a lábunk elé helyezett mécsesek, végső soron azzal a bibliai mondattal összegezhetjük a magunk számára, hogy „akik Isten szeretik, azoknak minden javukra válik.” – Ahogy Pál apostol írja a Római Levélben. /Róm 8,28/ Ámen