Ekkor megkérdezték tőle: "Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?" "Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött." Erre megkérdezték: "És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni." Jézus pedig így válaszolt nekik: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak." Erre ezt mondták neki: "Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!" Jézus azt mondta nekik: "Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha."
Ebben az idei böjti időszakban elindultunk együtt Jézussal az Ő végső, szenvedésekkel teljes útjára, hogy lélekben végigkísérjük rajta, abból a célból, hogy magunk is formálódjunk, hitben megújuljunk ezáltal. Ma böjt negyedik vasárnapján Jézus áldozati halálának egy olyan jelentése kerül elénk, mely a mindennapi tapasztalataink számára a leginkább megközelíthető: a mindennap asztalra kerülő kenyér, mely ugyanakkor a Megváltóra is emlékeztet minket, arra a megváltóra, aki – saját szavaival - önmagát adja értünk, éppolyan egyszerűen, természetes módon, mint ahogy a kenyér az asztalra kerül.
Persze attól, hogy minden nap a kenyér az asztalra kerül és azt elfogyasztjuk, az még nem biztos, hogy a megfelelő magatartást váltja ki belőlünk:
Háztartásunkban jó néhány éve tartunk kis elektromos malmot, és a vásárolt gabonaszemeket magunk őröljük és abból készítjük a teljes kiőrlésű barna kenyeret, és gyerekeink is természetesen ezt eszik. De amikor apósom eljön, Ő mindig hoz magával bolti fehér kenyeret. Gyerekkorában a barna kenyér a szegénység és a nélkülözés kísérője volt, és a fehér kenyér volt a gazdagok eledele, ezért ő mindig és mindenhez fehér kenyeret eszik. És ennek az általa hozott fehér kenyérnek mindig nagy a sikere a gyerekeink körében. Hiszen puhább, könnyebben rágható, egészen szivacsos, hadd ne soroljam az előnyeit.
Úgyhogy a fehér kenyér maga a megtestesült absztrakció a számukra: Az édesanyjuk által elkészített kenyér ugyanis sosem ilyen. Persze nem is akar ilyen lenni, de ezt a részét ők még nem teljesen értik.
Salman Rushdie írásai között találtam rá arra, amelyik a fehér kenyérről szól: Indiában eredetileg nem készítenek fehér kenyeret, helyette mindenféle gabonából készült lepényeket esznek.
„Karacsiban egy eldugott helyen, az Angyalok kolostorának nevezett zárdában az apácák szerény kis cipókat készítettek. Hogy ilyen cipót tudjon valaki vásárolni, hajnalok hajnalán kellett kelnie, és be kellett állnia a zárda egyik falán levő kicsi tolóablak előtt kígyózó sorba. Ugyanis az apácák korlátozott kenyérgyártási lehetősége miatt a napi termelés alacsony volt, ugyanakkor a vásárlók körében a titkos sütöde nagy tekintélynek örvendett. Így hát csak az lelt aranyat, aki elég korán kelt. A tolóablak kinyílt, és egy nővér kiadogatta a kenyeret a várakozó tömegnek. Az adagolásnak szigorú szabályai voltak; nagy tételek felvásárlása ki volt zárva. És persze a cipót igen borsos áron forgalmazták. Az apácák hófehér, ropogósra sült, zamatos kenyere számomra felért egy kisebb kinyilatkoztatással, ugyanakkor azonban a meglehetősen szokatlan eredete miatt rendkívüli is volt, hiszen valamiképpen a mindennapiság határain túlról származott, rejtély és titokzatosság övezte. Márpedig a kenyér esetében semmi szükség efféle különlegességre. Az a jó, ha a kenyér a mindennapi élet része. Ha megszokott dolog. Ha mindig van belőle otthon. Ha nem kell éjnek évadján felkelni, és egy tolóablak előtt várakozni érte. Az angyalok kenyere jóízű volt ugyan, egyszersmind azonban eltévelyedésnek tűnt, mivel ellentétben állt a dolgok természetes rendjével.” /Salman Rushdie
Rushdie-nak igaza van, amikor arról beszél, hogy az a jó, ha a kenyér a mindennapi élet része. Ne legyen különlegesség, mert ha az, akkor már egész mást jelent.
Különleges és hétköznapi, a kettőnek a feszültsége az étkezéseken keresztül az élet szinte minden területét érinti. Ami különleges, az lehet, hogy egyszer csak hétköznapi lesz egyesek szemében, ez egy elég lehangoló tapasztalat, de a fordítottja is megtörténhet: hogy a hétköznapiban, a „mindennapiban” felismerjük, hogy nagyon is különleges.
Bár a manna sem volt a mindennapi tapasztalat része, mégis a mindennapi használat során megszokták, sőt később meg is utálták, ahogy azt a Mózesi Könyvekben olvashatjuk. Tehát legyen bármilyen különleges eredetű egy eledel, a megszokás hamar hétköznapivá és megvetetté silányítja.
A gyerekek le szokták enni a kenyér tetejéről a rávalókat, meghagyják a héját. Engem is megróttak a szüleim, ha nem ettem meg a kenyérhéjat, mert előfordult ilyen…
És vélhetően a kínai gyerekek is hagynak a a rizsestál alján, a polinéz gyerekeknek is biztos marad a banánlevelükön a kenyérfa-gyümölcsből, a mexikóiaknak is marad a tortilla-ból, ahogy – képletesen szólva: a pusztában vándorló nép is unta már a mannát.
Akkor kezdünk felnőtté válni, amikor már meg tudjuk becsülni a mindennapi kenyeret. Amikor rájövünk, hogy a mindennapi kenyér nem mindennapi – abban az értelemben – hogy mindig van otthon belőle. Egyáltalán nem lehet soha teljesen megszokott, hogy van othon mit enni, hogy van kenyerünk.
Jézus olyan időben élt, amikor nagy értéknek számított a mindennapi kenyér, és azzal együtt az a körülmény, hogy valaki minden napra elő tudta teremteni a kenyérre valót.
A miatyánkban is erre tanította tanítványait, hogy ezt imádkozzák, hogy ezt imádkozzuk: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, vagyis naponként.”
Jézusra jellemző volt, hogy a testi, anyagi értelemben vett dolgokból bátran következtetett a lelki dolgokra, és azokat a törvényszerűségeket, melyek jellemzik a testi, anyagi dolgokat, mint evés és ivás, a lelkiekre nézve is érvényesnek tekintette.
János evangéliumának egy másik történetében a Samáriai Asszonnyal beszélgetve fejti ki azt, hogy: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne." /Jn 4,14
Ez a részlet nagyon hasonlít ahhoz, amit alapigénkben találunk: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak." Erre ezt mondták neki: "Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!" Jézus azt mondta nekik: "Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.”
Jézus szerint a vallási szükséglet olyan mint az éhség, vagy a szomjúság, pontosabban a vallási, hitbeli szükséglet és a testi szükséglet hasonlít egymáshoz. Lehet csillapítani, lelki értelemben is lehetséges jóllakni, de ahogy a jóllakottságot idővel felváltja megint az éhség, ugyanígy a lélek is idővel újabb hiányérzetet és vágyakozást szenved el.
Jézus korában még működött a naponkénti áldozat, és emellett a kiemelt évenkénti, nagyünnepi áldozat is a bűnök bocsánatára a Jeruzsálemi Templomban.
Erre az vallásgyakorlatra a Zsidókhoz írt levél:
„Mert amikor Mózes a törvény szerint az egész népnek minden parancsolatot elmondott, vette a bikák és bakok vérét vízzel, vörös gyapjúval és izsóppal együtt, és meghintette a könyvet és utána az egész népet, e szavakkal: "Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Isten rendelt számotokra." Aztán hasonlóképpen meghintette vérrel a sátort és az istentisztelet minden eszközét is.
De Krisztus nem emberkéz alkotta szentélybe, hanem magába a mennybe ment be, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk.”
Jézus megjelent az embereknek, és hírdette nekik, hogy nála van az élet kenyere és az örök életre buzgó forrás vize, és – ahogy a Zsidókhoz Írt Levél képletesen szólva írja – bement a mennybe, hogy megjelenjen Isten előtt, és könyörögjön értünk. Mindezt úgy, ahogy a főpap Jóm Kippur napján tette, amikor bement a Szentek Szentjébe.
Ebben a képben összefonódik földi szenvedés és kereszt, Szentek Szentjében való ottlét, evilágból való távozás, vagyis halál és poklokra való alászállás, valamint feltámadás, mennybemenetel és Isten Jobbján való megjelenés: és mindez egyetlen egy jelentéssé olvad össze, Az életet adó kenyér képévé: "Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.
Jézus nem kevesebbet állít magáról, mint hogy aki benne hisz, annak a lelki éhsége és szomjúsága örökre megelégíttetik. Ez egy nagyon nagy állítás, ez egy olyan súlyos kijelentés, mely mellett senki sem mehet el anélkül, hogy ne torpanna meg egy pillanatra. Mert az, aki esetleg eddig nem volt kellően elszánt arra, hogy Jézusba vesse bizalmát, az is el kell, hogy töprengjen ennek hallatán:
Mit tud Ő rólunk, amit mi nem tudunk magunkról? Mennyire kell, hogy ismerjen bennünket, hogy ezt képes számunkra megadni: a választ a legkínvóbb vágyainkra, gyötrő lelki nincstelenségünkre, végső szükségünkre?
Ezért mondhatta Luther:
„A világ minden bölcsessége gyermeki tudatlanság, sőt, bolondság a Krisztust felismerő tudáshoz képest.” /Asztali Beszélgetések Ámen
