húsvét vasárnapja

A húsvét jelképei közül mára már csak a nyúl és a tojás maradtak meg. Ide egyszerűsödött és üresedett ki húsvét jelentése a mai Magyarországon. Még az ünnepek előtt az egyik internetes újság kérte, hogy írjak valamit húsvétról. Magamban arra jutottam, hogy a nyúl és a tojás végül is még mindig több, mint a semmi.
Merthogy lehetne ennél rosszabb is a helyzet.
Ha August Comte pozitivista kalendáriuma annak idején elfogadást nyert volna, és a keresztyénséget felváltotta volna az „emberiség vallása”, akkor most nem Jézus feltámadását, és a húsvétot ünnepelnénk, hanem Archimédész születésnapját.

Tehát a nyúl és a tojás még mindig több, mint egy tökéletesen mitológiátlanított pozitivista valláspótlék.
Mert ezek a jelképek valamennyire utalnak a megújulásra, a termékenységre, és arra, hogy a természet megújulása is áldozatokkal jár. Annak a magnak, melyet tavasszal elvetnek, előbb el kell halnia, hogy új élet, egy új növény jöjjön létre belőle.
Pontosan ezzel a képpel közelít hallgatósága felé Jézus is: „Ha a búzaszem nem esik a földbe és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sokszoros termést hoz.”

Egy mindenki által ismert folyamat a természetből, a legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb igazság, hogyha a mag nem áldozza magát fel, akkor nem lesz belőle újonnan kihajtott növény, melyen sokszoros lesz a termés.
Mindez tavasszal, amikor az egész természetben ez a folyamat játszódik le, nyilvánvaló, kézzelfogható, és semmilyen külön erőfeszítést nem igénylő igazságként áll előttünk, és Jézus ezt állítja elénk, ezt mondja példaként saját halálára és földi működésének értelmére.

Ezért is fontos Pál spostolnak az a kifejezése, melyet Jézus az első zsenge.

Tehát ami Jézussal történt, az olyan, mint az először kihajtó zsenge növény: követi majd a többi.

Rajta keresztül ismerhetjük meg saját emberi életünk távlatait.

Hiszen mindazt, amit Jézusról, az Ő földi működéséről, haláláról és feltámadásáról elmondanak, az csupán egy érdekes történet lenne, csak egy kuriózum, ha nem lehetne kiolvasni belőle azt, hogy ez a mi végső sorsunkat, Isten elé járulásunknak a végső kimenetelét is előre vetíti.

Így eljutottunk most ahhoz az üzenethez, melyet felolvasott alapigénkben hallottunk. Mi vonatkozik ránk mindebből, mai emberekre? Van még ránk nézve is érvényessége annak, ami Jézussal történt?

Jézus a hozzá való kapcsolódásnak a lényegét egy igen ismert ószövetségi történeten keresztül világítja meg: „Amint felemelte Mózes a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának felemeltetnie.”

Ez a hasonlat nem adja könnyen magát. Először is fel kell elevenítenünk, hogy mi volt a rézkígyóval.

A pusztai vándorlás során a nép türelme elfogyott, és így beszéltek Isten és Mózes ellen: „Miért hoztatok el Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában?
Erre mérgeskígyókat küldött rájuk az Úr, és azok megmarták őket, és sokan meghaltak. De ezután a nép odament Mózeshez, és megbánást tanúsított, és arra kérte Mózest, hogy imádkozzon az Úrhoz, hogy távolítsa el róluk a kígyókat. Mózes pedig imádkozott a népért. Az Úr pedig azt mondta Mózesnek: csinálj egy rézkígyót, és tűzd egy póznára! Mindenki, akit megmart a kígyó, életben maradt, ha rátekint a póznára. És úgy is lett.

De ezzel a rézkígyó története még nem ért véget, mert Hosszú évek múltával, az egyik judeai király, név szerint Ezékiás hadat üzent a pogány vallási szokásoknak, és ezzel együtt egy Nehustán nevű bálványt is összetöretett, melyről a nép úgy hitte, hogy még az a rézkígyó, melyet Mózes készített.

Ezek után bárki azt mondta volna, hogy a rézkígyó és a rá való hivatkozás végleg eltűnt Izrael népének történetéből. Aztán megint hosszú évszázadok múlva nem más, mint éppen Jézus hivatkozik rá. Előbányássza a múlt és a felejtés homályából ezt a furcsa történetet és ráadásul még alkalmazza is, aktualizálja és saját személyéhez kapcsolja.

„Ahogyan Mózes felemelte a rézkígyót a pusztában, úgy kell az emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen.”

Ez a hasonlat nehezen érthető: Először is van egy formális hasonlóság. A rézkígyót egy póznára tűzték, és jól látható helyre tették. Jézust pedig keresztre feszítették.

De térjünk rá a tartalmi hasonlóságra:
Aki feltekintett a rézkígyóra, az azért tette, hogy a halálos méreg ne hasson, és életben maradjon. Hinni kellett abban, hogy ez a feltekintés segít.
Aki Jézusra feltekint, arra a Jézusra, aki a kereszten kínhalált szenved, és elhiszi azt, hogy egy haldokló, megalázott, meggyalázott elitélt segíteni tud rajta, annak - Jézus szerint – már örök élete van.

Ezt vagy elhisszük neki, vagy nem. A látszat ellenére kell hinnünk neki, hiszen itt a látszat szerint minden amellett szól, hogy ez egy vereség, hiszen a kínszenvedés a vég, az utolsó szó.
Ott, a kereszten függő, rézkígyóhoz hasonlóan felemeltetett Jézusban kell hinni, és ez már akkor és ott is megosztotta az embereket: egyesek elhitték neki, hogy az, aki a látszat szerint nagyon is segítségre szorul, mégis, a látszat ellenére tud rajtuk segíteni.

Két elítéltet is keresztre feszítettek aznap, Jézussal együtt. Az egyik úgyanúgy gúnyolódott Jézuson, mint a főpapok és írástudók. „Mentsd meg magad és minket is!” Ebben a mondatban nyilvánvalóan ott az irónia, hogy ő egy pillanatig se hiszi, hogy Jézus tud magán, vagy rajtuk segíteni.

De a másik a történtek ellenére, a kereszthalál, a fulladás általi szívroham kikerülhetetlen végét tudva, mégis hisz abban, hogy kereszten függő sorstársa tud rajta segíteni:

Persze nem akkor és ott, nem itt és most!

Micsoda gyermetegség azt gondolni, hogy csak akkor tud magán és másokon segíteni, ha az itt és most megvalósul.
Mint a kisgyerekeim, azok szokták mindenre azt hinni, hogyha mondok nekik valamit, akkor itt és most meg is kapják.

A türelmetlenség a hit egyik legfőbb ellensége. Mert aki nem képes várni, aki rögtön eredményt és segítséget, és gyógyulást és szabadulást és győzelmet akar látni, az csalódni fog.

A másik megfeszített, aki úgyanúgy ott agonizál a kereszten Jézus és a másik elítélt mellett, és aki azzal ugyanúgy tisztában van, hogy itt már nincs számukra segítség, de mégis megszólal benne a türelmes remény:

„Jézus, emlékezzél meg rólam, ha eljössz királyságodba.”

Ez a mondat türelmet, várakozni tudást sugároz: Emlékezz meg rólam, másként fordítva, jussak majd eszedbe…

Ha – ez megint egy bizonytalanságot növelő szócska. Nem azt mondja, hogy amikor, csak azt, hogy ha… Ez a fogalmazásmód azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy mégsem úgy lesz.

Ha eljössz – a mi nyelvünkben nincs mód arra, hogy a cselekvés idejének azt a bizonytalanságát kifejezzük amit, az eredeti görög szövegben találni. Mert az az igealak, melyet itt találunk, sem nem jövőidő, sen nem múlt, sem nem jelen. Ez az igeidő – az aoristos coniunctivus – épp azt a bizonytalanságot kívánja kifejezni, amit a ha. Ennek a mondatnak a tartalma kettős bizonytalanságot fejez ki.

Igazán magyarul valahogy így lehetne kifejezni:

„Jézus, jussak eszedbe, ha netalán mégis eljönnél a Te királyságoddal!”

Ez nem egy nagyon elszánt, és biztos odaszánás. Ez hitvallásnak kevés: Gondoljunk csak bele, ha az apostoli Hitvallásban ez állna: lehet, hogy hiszem a test feltámadását…

A lator mondata nem felel meg a hitvallástétel kritériumainak, és – Testvérek, bármilyen meglepő, de ez Jézusnak elég: Nem kér tőle tőbb hitet, nagyobb odaszánást, és biztosabb hitvallásosságot, hanem azt mondja neki:

„Még ma velem leszel a paradicsomban.”

Ma húsvétkor ennek a mondatnak a tartalma különösen is izgalmas. Mert nem harmadnapra való feltámadásról beszél benne Jézus. Azt mondja, hogy még azon a napon ők ketten biztos hogy együtt lesznek a „Paradicsomban.”

De mi is az a paradicsom? Eredetileg nem a zsidó vallás saját fogalomalkotásnak eredménye. A perzsa vallásból átvett kifejezés. Azt az állapotot és helyet is jelenti, ahol az igazhitűek Istenük közelében – egy paradicsomkert díszeletei között – szorgos munkában, de boldogan és megdicsőülten együtt lehetnek Istenükkel.

„Még ma velem leszel a paradicsomban.”

Képzeljük el, hogy Jézus halálának ténye mellett mindössze ennyi hitbeli kapaszkodónk lenne. Csupán annyi, amit a latornak mondott: képzeljük el, hogy a feltámadásról szóló tanúság nélkül, csak erre az egy – kurta-furcsa kis mondatra kellene az örök élettel kapcsolatos hitünket felépítenünk.

Szerintem lehetséges. A latornak nem volt más kapaszkodója, és mégis hangot adott reményének, hogy a mellette kínlódó, és hamaroan meghaló rabbi örök életet tud adni neki.

János Evangélista azt mondja „felemeltetés”. Az Emberfiának fel kell emeltetnie, úgy, mint Mózes rézkígyójának, keresztre kell mennie: miért? Hogy aki képes a látszat ellenére hinni, és aki úgy is hisz benne, hogy nem láthat mást, csak a kereszten agonizáló és meghaló Jézust, és mindössze néhán tanú vallomását arról, hogy eltűnt a sírból, hogy feltámadt, aki ezen kevés kapaszkodó ellenére hisz benne, annak örök élete van. Jézus ezt igéri.

Hisszük-e, hogy segít nekünk? Hisszük-e, hogy örök életet képes adni nekünk? Hisszük-e, hogy halála után visszatért az örök életből, hogy – mint élő - megmutassa magát tanítványainak?

Hogy ebben részesedhessünk, ehhez arra a türelemre kell eljutnunk, hogy akkor is higgyünk a segítségében, amikor az távolinak tűnik. Ámen