Mikor Jézus közeledett az Olajfák Hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve, fennhangon dícsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: „Áldott a király, aki az úr nevében jön! A mennyben békesség és dicsőség a magasságban!” A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: „Mester utasítsd rendre tanítványaidat!” De Ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
Húsvét és pünkösd között félúton Cantate vasárnapján vagyunk együtt. Ezen a vasárnapon a bensőnkből feltörő öröm elfojthatatlan hangjait idézzük meg, és azokra emlékezünk. Azokra a pillanatokra, amikor mindent elsöprő erővel tapasztaltuk meg a szabadulás, a szabadítás örömét, mely feltartóztathatatlan erővel tört elő belőlünk, úgy, mint Jézus tanítványaiból a Jeruzsálembe való bevonulás alkalmával. Éreztünk már ilyet? Igen, nem?!
Kevés ilyen pillanat adatik az ember életében.
Én most elsősorban nem az egyéni életben megtapasztalt szabadulás-élményekre gondolok, hanem a történelni szabadítás-élményekre. Hiszen az evangéliumi történetünk hátterében is ez áll: Az az ováció, felharsanó hozsánna, mely betöltötte a Jeruzsálemi templomot, az a közösen megtapasztalható, a történelem színpadán végbemenő szabadítás-élményről szól. Ennek a reménye tört fel egy felharsanó kántálás formájában a Jeruzsálemi Templomban Jézus megjelenésének a nyomán.
Hogy kapcsolódni tudjunk ehhez, idézzünk fel egy általunk is megtapasztalt ilyen, vagy ehhez hasonló élményt:
A történelmi szabadításnak hasonló mámorító érzését átélhették már mindazok, akik már felnőttként élték meg 1989 október 23-át, vagyis a negyven év felettiek. Ezen a napon a parlament erkélyéről Szűrös Mátyás kikiáltotta a Köztársaságot. Emlékszem arra az izgalomra, mely megelőzte ezt a bejelentést, és arra is, hogy akkor a barátaimmal úgy éreztük, hogy ezen az eseményen mindenképpen ott akarunk lenni. Emlékszem arra a felharsanó kiáltásra, mely betöltötte a Kossuth-teret. Történelmileg talán ez volt a változások egyik fontos állomása, de sok egyéb esemény is kísérte. A Bős-Nagymaros elleni tiltakozás, az Orosz laktanyák kiürítése, melyet megelőzött a „Tavarisi Konyec” feliratú plakát, és az első szabad választások felkavaró élménye. De mint tudjuk, mindez csak azért volt lehetséges, mert a Szovjetúnióban akkor már olyan szelek fújtak, melyek ezt lehetővé tették. Gorbacsov 1989-ben szakított a Brezsdnyev-doktrinával, és lehetővé tette, hogy a a keleti blokk országai a saját útjukat járják.
Három teológus-társammal 1989-ben Berlinben jártam, ahol egy nemzetközi teológus-hallgatóknak meghirdetett, úgynevezett Pünkösdi Konferencián vettünk részt. Akkor még állt a Berlini fal, és a szállásunk Nyugat-Berlinben volt, de a programok a Kelet-Berlini Teológiai Fakultás épületeiben zajlottak, hogy a kelet-német teológusok is részt tudjanak rajta venni, akik akkor még nem léphették át a határt.
Abban a kollégiumban, ahol a szállásunk volt, a folyosón ki volt téve egy nagy plakát, mely Gorbacsovot ábrázolta, rajta egy rövid angol felirat: I love Gorbacsov!
Minket akkor meglepett, sőt, irritált is kissé ez a plakát: Magyarországon nem jelentek meg ilyenek, és Gorbacsov megítélése sem volt ilyen egyértelmű. De azok a nyugat-berlini teológus fiúk mégis sejtettek valamit, és ha Gorbacsov – rajongásuk talán túlzás is volt, de mégis indokolttá vált a szimpátiájuk:
Emlékezzünk csak vissza: abban az évben, 1989 novemberében elkezdődött a Berlini Fal lebontása:
1989. november 4-én Gorbacsov látogatást tett az NDK-ban. Viselkedése egyértelművé tette a keletnémet vezetés számára, hogy nem zárkózhat el a változások elől.
November 9-én az utazási törvény ügyében ülést tartott a pártállam felső felső vezetése. Az ott hozott döntést este egy élőben közvetített sajtótájékoztatón Günter Schabowski pártvezető ismertette. A sajtótájékoztató lezárása után egy olasz újságíró azt kérdezte, hogy milyen könnyítések várhatók az NDK állampolgárok utazása ügyében? Schabowski zavartan keresgélt a papírjai között, mivel emlékezett rá, hogy kapott egy utasítást. Kollégája segített neki megkeresni, majd utána felolvasta. A teremben mindenki döbbenten hallgatta, és próbálta értelmezni a hallottakat. Erre egy hamburgi riporter az intézkedések életbe lépésének idejéről érdeklődött, Schabowski ekkorra már eltette a szemüvegét, így pár másodpercig tanácstalanul forgatta papírjait, majd a következő választ adta:
Ismereteim szerint ez érvénybe lép… igen azonnal.
A tévék előtt ülő NDK-polgárok ezrei indultak meg a berlini határátkelőhelyek felé, ahol egy órán belül hatalmasra nőtt a tömeg. A határőrséget ekkor még nem tájékoztatták, mivel a határozat csak másnap 4 órától lépett volna életbe. Az átkelőknél a feszültség egyre nőtt, a tömeg „visszajövünk, visszajövünk” skandálásal követelte a határ megnyitását. A határparancsnokokat utasították, hogy a leghangosabban követelőzőket engedjék ki az NDK-ból, de igazolványukba tegyenek a visszatérést megtiltó pecsétet. A tömegnyomás azonban odáig fokozódott, hogy 23 órakor a Bornholmer Strasse átkelőnél megszüntették az útlevelek ellenőrzését, felnyittatták a sorompókat és átengedték a tömeget Nyugat-Berlinbe. Pár nap elteltével a mindkét oldalról érkező németek vésőkkel, csákányokkal és puszta kézzel kezdtek hozzá a fal lerombolásához.
Március végén ünnepelték Gorbacsov 80. születésnapját. Ahogy elnéztem a híradóban a 80 éves Gorbacsovot, feltörtek ezek az emlékek, és eltöprengtem a történelemben megmutatkozó szabadításról.
Az Isten szabadítása ugyan nem direkt, egyenes úton valósul meg a történelemben, hanem olyan módon, hogy az evangéliumból eredeztethető politikai elkötelezés feltűnő hajlamosságot mutat afelé, amit demokratikusnak szoktunk nevezni.
A nép hangja – egy sajátos vetületében kerül elénk a mai vasárnapon. A nép hangja elhallgattathatatlan, nem lehet elhallgattatni. „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.- Mondja Jézus. Máskor is eljátszadozott a héber és arámi nyelvnek azzal a sajátságával Jézus, hogy a fiú és a kő szó rendkívül hasonló módon hangzott az általuk használt nyelven. A ben és az eben, főleg egy olyan hangsúlyozási szabály szerint, mely a végső szótagot nyomta meg. „Ha a fiak elhallgatnak, akkor a kövek fognak kiáltani.”
Valaki mindenképpen azok helyére áll, akiket elhallgattattak. Az emberek száját nem lehet befogni.
Ez a nyáj pedig azt kiáltja: Hozsanna! Azaz szabadíts meg: A 118. zsoltárban meg is találjuk ezt a kifejezést. Ez a kiáltás annak a népnek a kiáltása, aki sóvárogva várja szabadítását. Cantate ünnepének lényege a hozsánna kiáltásban rejlik, mely a félreérthetetlen szabadságvágy elfojthatatlan, kiirthatatlan és elhallgattathatatlan megnyilvánulása, harsány vélemény-nyilvánítása, életjele.
Az elmúlt hónapok közelkeleti eseményei is azt mutatják, hogy egy szabad nép polgári közössége iránti vágy előbb-utóbb feltartóztathatatlanul feltör, és megpróbálja elsöpörni a diktatúrát.
Tunéziában egy bizonyos Mohamed Bouazizi 2010. december
17-én felgyújtotta magát, tiltakozásul, amiért a rendőrök elkobozták a kordéját,
amelyről – hatósági engedély nélkül – zöldséget és gyümölcsöt árult. Az
országon tiltakozáshullám söpört végig. Aztán következtek az egyiptomi események, majd Líbia, és Jemen, de tudunk arról, hogy voltak Mauritániában, Algériában és Marokkóban is tiltakozó megmozdulások.
Az új tiltakozási hullámnak neve is van : „jázmin forradalomnak” hívják.
Ebben ma nemcsak azt kell látni, hogy a demokrácia a posztmodern korban is választható alternatíva, hanem azt is, hogy az a bizonyos Hozsanna, mely akkor és ott, Jézus Jeruzsálembe való bevonulása alkalmával felharsant a Templom-hegyen, az a hang az a hozsanna, az a szabadíts meg – kiáltás egyre erősödő hang, mely végigkíséri a vilátörténelmet.
Akkor még egy konkrét politikai helyzetre volt válasz, a római megszállásra, de azóta egyetemes jelentőségűvé vált ez a tiltakozás.
Jézus pedig a tiltakozók, a hozsannázók oldalára áll. Bár nem teljesíti be szabadsággal kapcsolatos reményeiket, hiszen nem oldja meg a politikai szabadság hiányát, és láthatóan nem is lát ennek megoldására rövidlefolyású megoldást, de a tiltakozóknak mégis igazat ad, és a hozsánnázók mellé áll.
Bár egyetlen szabad nép polgári közössége, demokráciája sincs védve attól, hogy akár az anarchia, akár a zsarnokság, a diktatúra felé elfajuljon, és a jogtalanság állama legyen, mégis a választás, az akarat, és – jelképesen - az elhallgattatottak helyébe lépő kövek kiáltása újra és újra felébreszti az emberekben a szabadság, a megszabadulás iránti vágyat.
Nem arról van szó, hogy ne lehetne a diktatúra alatt is hívő életet élni, vagy akár egy anarchiába fulladó rendszer keretei között.
A középkorban azt mondták, hogy a hit keresi az értelmet, azaz keresi azokat a kifejezéseket, melyek nyomán az értelem útján is, az értelem eszközeivel is szabatosan képes magát kifejezni.
Ez a megfogalmazás – úgy hiszem a szabadságra is igaz. Azt mondom: a hit keresi a szabadságot. Mert a hit legteljesebb formájában ott tudja magát kibontakoztatni, ahol van elég tere, ahol megvan a kellő szabadsága, mozgáslehetősége.
Jézus is szabadságot teremt először ott, ahol a hit hiányát érzi. Előbb segít megteremteni a szabadság tereit, és csak utána bátorít a hívő bizalomra.
És arra is van példa, hogy a kettő összeforr: A hozsannázó gyermekek illetve tanítványok számára a „szabadíts meg” - kiáltás egyúttal a hívő bizalom jele is. Hiszen Jézus szabadításában bízni azt jelenti, hogy Benne magában bízunk, mert Ő olyannyira összeforrt a szabadítással, hogy számunkra maga lett a szabadítás, még akkor is, ha tudjuk, hogy a politika, és a történelem színpadán Ő csak lassan nyer teret magának, hiszen nem erőszakkal, hanem a Lélek által történik mindez, ahogy Zakariás próféta Könyvében olvassuk:
„Nem hatalommal és erőszakkal, hanem az én lelkemmel, így szól az Úr.” /Zak 4,6
Ámen
