1Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. 2Ezt mondta: "Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. 3Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. 4Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, 5mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül." 6Azután így szólt az Úr: "Halljátok, mit mond a hamis bíró! 7Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? 8Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?"
A város piaca előtt a biciklitárolók mellett van két pad. Ezekhez is szoktak kerékpárokat lekötni, és ha nincs hely, én is használni szoktam a padot erre a célra. Néhány napja egy kerékpár-zárra lettem figyelmes, mely ott tekeredett a pad karfáján. Lezárt állapotban, de bicikli nem volt hozzá. Mikor másnap és harmadnap is ott láttam, és továbbra sem őrzött biciklit, csak úgy magában, lezárva tartotta a semmit, ez felkeltette az érdeklődésemet. Szombaton, miután végeztem a vásálással, és indultam vissza, egy korombeli hölgy készült lezárni a biciklijét mellettem. Ő is felfigyelt az ott árválkodó biciklizárra, és nem állta meg, hogy hangosan ne fűzzön hozzá kommentárt: Na, ennek is ellopták a biciklijét. – Először hallgattam, mert gondolkodtam, hogy igaza van-e, ugyanis nekem sem először, sem másodjára nem ez jutott eszembe. Mi jutott eszembe, hogy a tulajdonosa elvesztette a kulcsát, vagy hogy valaki megunta, hogy rendszeresen otthon felejti a biciklizárat, és úgy gondolta, hogy a legjobb megoldás, ha a zárat ott tartja a padnál, így nem tudja elfelejteni. Visszatérve a hölgy felvetésére: - Valóban ellopták volna a zárhoz tartozó biciklit? – Gondoltam tartozom azzal, hogy megosztom vele a tapasztalataimat, és elmondtam, hogy én már többször jártam úgy, hogy nem hoztam magammal biciklizárat és otthagytam kikötetlenül, egy órán keresztül ott volt, a város egyik legforgalmasabb helyén, és nem lopták el. Nem zökkentette ki a hölgyet az, amit mondtam: „nem, ezt a biciklit ellopták, és utána visszazárták a zárat, azért van itt”. – Nem beszélgettünk tovább, én indultam haza, ő pedig ment be a piacra, de magamban azon morfondíroztam, hogyha a biciklit ellopták, akkor miért van visszazárva a lekötője? Egy tolvaj miért kockáztatná a lebukást azzal, hogy miután a biciklit kiszabadította, még a zárral vacakol? De tegyük fel igaza van, lehet, hogy a tolvajok szoktak még vacakolni a zárral, hogy azzal külön bosszantsák a tulajdonosokat, ki tudja?
De miért van, hogy egy ilyen esetben valakinek egyértelműen csak a legrosszabb lehetőség jut eszébe, és miért van az, hogy nekem meg sem fordult a fejemben, hogy egy padra tekert, lezárt biciklizár egy lopás mementója?!
A tények igen szűkös mezsgyét jelölnének ki, mégis, nagyon különböző, és széles a szórása a következtetéseknek a kevés tény ellenére. De hogy a kevés tényből mire következtetünk, az elsősorban rólunk árulkodik.
A dolgokat lehet sötéten is látni, de pozitív módon is, és ez nem a tényeken, hanem rajtunk múlik.
Ma Rogate vasárnapja van. Pál apostolnak az a mondata a vezérigénk, mely így szól: „szüntelenül imádkozzatok!” /1 Thessz 5,17 A magyar fordítása a kifejezésnek kissé megtévesztő, hiszen nem lehet szüntelenül imádkozni. Most sem imádkozunk, még egy istentisztelet sem szüntelenül imádság, hát még a hétköznapok forgataga!
De Pál apostol itt valójában arról beszél, arra buzgítja a Thesszalonikai híveket, hogy ne hagyják abba az imádkozást, hogy ne függesszék fel az imádságukat, mert érdemes kitartani az imádkozásban.
Mi kell ahhoz, hogy imádkozni tudjunk? Először is az a belső meggyőződés, hogy a dolgok lehetnek jobbak. Az a belső, lelki döntés, hogy pozitív módon állunk a tények előtt.
A konfirmáció vizsgán ugye volt egy olyan kérdés, hogy a három közül melyik Jézus eredeti mondata: „Gyöngyeiteket adjátok a kereskedőnek”, „Gyöngyeiteket ne szórjátok a disznók elé”,
És a „Gyöngyeiteket szórjátok a szegények elé!” mondatok közül kellett a helyeset kiválasztani.
Tényleg furcsa Jézusnak ez a mondata, hog gyöngyeiteket ne szórjátok a disznók elé, mert nézhetjük úgy is, hogy egy sötét világtapasztalatot sugall. Az embert falánk és agresszív disznók veszik körül, akik a legértékesebb kincseinkre pályáznak és ha azt megszerezték, utána minket is felfalnak.
Ez a mondat némileg kilóg Jézus többi mondása közül. Hiszen Ő a lehető legelkeserítőbb, reménytelenebb és sötétebb helyzetben is látott kiutat. Ezért tudott imádkozni még mások által teljesen reménytelennek ítélt helyzetben, még a kereszten is.
Az erre a vasárnapra rendelt alapigénk is egy olyan páldázat, mely arról árulkodik, hogy Jézus nem ismer olyan helyzetet, mely reménytelen, és teljesen kilátástalan lenne.
Ha az ember valamilyen oknál fogva bírósághoz kell, hogy forduljon, és tudja, hogy igaz ügyért száll síkra, bizonyára szorongva kérdezgeti magában, vajon kihez, melyik bíróhoz kerül majd az ügyem. Jó lenne kifogni egy rendes, becsületes, lelkiismeretes bírót. Mindenki így gondolkodik, és teljes joggal lenne elkeseredve, ha arról értesülne, hogy az a bíró, akihez ügye került, az éppen az ellenkezője annak, akire vágyott. Megveti az embereket, nihilista, erkölcsi elveket nem becsülő, és nyilván semmivel sem törődik, csak a saját érdekeivel.
Ma a jog és a törvénykezés szerencsére lényegesen kisebb mozgásteret biztosít egy bírósági eljárás során az esetleges emberi tényezőknek, így ma, annak, hogy egy ügyet melyik bíró kap, talán nincs olyan nagy súlya, mint az ókorban, amikor a törvények és az eljárás lefolytatására vonatkozó előírások csak néhány mondatból álltak. Az ókori Palesztinában egy özvegyasszonynak a lehetőségei igen csekélyek voltak, hiszen nem állt mellette férfi. Így ki volt szolgáltatva, és megalázva élt egy - a férfiak által uralt – világban.
Jogilag nézve abban az időben nem létezett ennél reménytelenebb helyzet, mint hogy egy özvegyasszony próbálja érvényesíteni az igazát, egy olyan bíróságon, ahol a bíró lelkiismeretlen, nihilista, korrupt, és olyan, aki undorral, és megvetéssel tekint az alsóbb osztálybeliekre.
Van, aki egy ilyen helyzetben feladná. Nem küzdene az igazáért. A példázat, és a benne felvázolt történet itt véget is érhetne: az özvegyasszony hagyta, hogy az ítélet őt marasztalja el, nem próbálkozott tovább, és elfogadta, hogy nem volt szerencséje.
Teológus koromban szereztem meg a vezetői engedélyt. Amikor eljött a gyakorlati vizsga napja, és kimentem az oktatópályára, az oktatóm szűkszavúan üdvözölt, és ilyeneket csinált, mint hogy lemosta az ablakokat, a lábalátéteket kiszedte és leporolta, - ilyen teljesen felesleges dolgokat, és alig szólt hozzám. Nem értettem miért ilyen szótlan és rosszkedvű. Általába nem ez volt jellemző. Aztán beült az autóba a vizsgabiztos, az oktatóm pedig nem jött velünk. A gyakorlati vizsga csont nélkül lezajott. A vizsgabiztos barátságos volt és jóindulatúnak bizonyult, különösen, amikor kiderült, hogy teológus vagyok. Mikor visszaértünk, és elbúcsúztam a vizsgaboztostól, aki megfelelő minősítést adott, beült az autóba az oktatóm, és teljes döbbenettel nézett rám, és kérdezte, hogy mit csináltam a vizsgabiztossal? Mondtam hogy én semmit, és egyébként barátságos volt velem és minden rendben volt. Mire az oktatóm így folytatta: Zoli, ez a vizsgabiztos a leghírhedtebb mind közül, aki csak kivételes esetben engedi át a vizsgázókat. Elmondta, hogy amikor megtudta, hogy ő lesz az én vizsgabiztosom, nem merte nekem megmondani, nem akarta, hogy tudjam, ki ez az ember, és milyenek az esélyeim nála.
Ez jó példa arra, hogy soha nem lehetünk biztosak abban, hogy az emberi tényező, hogyan rendezi és befolyásolja az eseményeket.
Jézus történetében az özvegyasszony gyakran elment a bíróhoz. A nyakára járt, és zaklatta, és kérlelte: „Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.” A bírónak már annyira terhére volt az özvegyasszony, hogy csak azért, hogy megszabaduljon tőle, igazságot szolgáltatott neki.
Miközben hallgatjuk a történetet, azon gondolkodunk, hogy mire szolgáltathat egy ilyen történet példát?
Az imádság meghallgatásáról beszél Jézus és közben elmondja ezt az egyáltalán nem kivételes, nagyon is közönséges történetet. És mi mit kezdjünk vele?
Merítsünk belőle annyi erőt és bíztatást, amennyit csak lehet!
A konfirmáció oktatás befejeződött:
A jól láthatótól és hallhatótól most eltávolodunk, és elindulunk a nem látható felé. Eddig a látható, hallható és felfogható, megérthető világában mozogtunk, most elindulunk egy másik valóság felé.
Ahogy Pál mondja, itt hitben járunk, nem látásban.
Itt úgy kell előre haladnunk, mintha be lenne kötve a szemünk, és úgy kell tapogatózva, botladozva előre haladnunk.
Itt, ebben a lelki, spirituális valóságban mindenki ugyanolyan kiszolgáltatott, vak, nyomorult és segítségre szoruló, itt nincs különbség köztünk, mindannyian az Istenre vagyunk utalva, mert ebben a lelki, ebben a spirituális világban ő lát egyedül.
Karl Barth a XX. Század legnagyobb hatású teológusa fogalmazott úgy élete végén pályájáról, egész földi életéről:
„Utamra visszatekintve úgy látom magam, mint aki vakon tapogatózva botorkál fölfelé egy sötét templomtoronyban, és a korlát helyett akaratlanul a harangkötélben kapaszkodik meg, és egyszerre rémülten hallja, hogy a harang odafent hangosan megkondul, és nemcsak érte magáért.”
Ez a kép kifejezi egész helyzetünket, a hitben járás ilyen: vakon tapogatózunk egy sötét harangtoronyban, de haladunk, mégpedig fölfelé, és a lépcsők pedig nem a jócselekedetek, nem akadályok leküzdésével járó pontok, mint a számítógépes játékokban, hanem másokért elmondott imák, hiszen ha másokért tudunk szívből imádkozni, az a szeretet mértékének függvénye. És hogy a korlát helyett a harangkötélben próbálunk megkapaszkodni, az egyfajta véletlen, előre nem látható, hiszen a hitben járásban épp a lényeg, hogy a kegyelem, Isten drága kegyelme tart mozgásban, és olyan csodákat, minthogy a harang megszólal és bizonyos jelzést kapunk magunk is és kapnak mások is, ezt nem lehet akaratlagosan előidézni. Ez a lényeg és azoknak szól ez, akik már képesek ezt felfogni, képesek arra, hogy megértsék és elfogadják.
Ti, kedves konfirmandusok így nyertek beavatást a hitben járásba. Karl Barth-nak ezzel a képével indítalak a hitben járás útjára benneteket, hogy imádságaitok legyenek azok a lépcsőfokok, melyeken haladtok majd tapogatózva egyre feljebb és feljebb, Istenhez mind közelebb és közelebb. Ámen
