Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség; azt állítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű! 21Jaj azoknak, akik bölcseknek képzelik magukat, és magukat tartják okosnak. 22Jaj azoknak, akik hősök a borivásban és vitézek az italok keverésében, 23akik megvesztegetésért igaznak mondják a bűnöst, de az igazak igazát elvitatják. 24Ezért ahogyan a tarlót megemésztik a lángnyelvek, és a széna összeroskad a tűzben, úgy korhad el gyökerük. Viráguk elszáll, mint a por, mert megvetik a Seregek URának tanítását, és utálják Izráel Szentjének beszédét.
A prófétai szó bűntudatot, lelkiismeretfurdalást ébresztő is lehet. Jó példa erre a mai vasárnapra rendelt ige. Kétféle magatartást válthat ki bennünk ez az agresszív és támadó szóáradat. Az egyik az, hogy ezek nem minket támadnak, hiszen mi nem keverjük össze a sötétet a világossal, a keserűt az édessel és a jót a rosszal. A másik magatartás, amit tanúsíthatunk, az pedig az, hogy magunkra vesszük, magunk ellen fordítjuk ezeket a szavakat, és azt monjuk magunkban: előfordult, hogy a jót rossznak gondoltuk, és a rosszat jónak, hogy a keserűt édesnek tüntettük fel, hogy a végén jónak hazudtuk a rosszat.
Egyik magatartás sem helyes. Az agresszió – és ez a verbális, a szóbeli agresszió esetében is így van: az agresszió olyan, mint egy erősen megdobott labda. Ha eltalál minket lepattan rólunk, lehet, hogy fájdalmat okoz, de nem úgy, hogy az hasznos legyen. Ha pedig nem telibe talál, akkor másra pattan rólunk tovább, mi pedig elégedetten nézzük, hogyan repül tovább, hogy mást találjon telibe.
Minél erőteljesebben támadó egy beszéd, egy szöveg, annál inkább így van ez. Kivel nem történt még meg életében, hogy valamit, amit korábbi életszekaszában rossznak gondolt, később már jónak és kívánatosnak látott? Hgy valamit, amit korábban keserűnek és élvezhetetlennek találtunk, később édesnek, azaz kívánatosnak minősítettünk. Például azok, akik szeretik a sört, felidézhetik magukban azt az érzést, amikor először kóstolták meg, és keserűnek, élvezhetetlennek találták, aztán eltelt néhány év, és egy malag nyári napon, jól behűtve újra megkínálták őket vele, és már egyáltalán nem volt zavaró a kesernyés íze. Akik nem szeretik a sör ízét, azok elégtétellel gondolhatnának arra, hogy ők évtizedek múlva sem mondják a keserűről azt, hogy édes, bezzeg ezek az alkohol-függők igen. És a verbális agressziót alkalmazva idézhetik a felolvasott igénknek ezt a részét: „Jaj azoknak, akik hősök az ivásban, és az italok keverésében…”
És máris pattognak a labdák, máris kész az ítélkezés, és egyesek megvethetnek másokat, olyanokat, akik bűntudatot kell, hogy érezzenek, mert képtelenek megváltozni.
A prófétai szó agresszivitását fel kell oldanunk, ahogy az aikido-mestere is a mások erejét használja és fordítja a maga hasznára, úgy a bennünket bűntudattal elpuszttítani akaró agresszivitásból a bennünket megmentő szeretetté kell azt alakítanunk, a pusztítani kész erőt életet segítő eővé alakítani.
Miért kell ezt tennünk? Több okunk is van erre. A legfőbb ok Jézus: Ő a legfőbb példánk arra, hogy a pusztító agressziót életet segítő, életet támogató erővé alakította. A bűnös nő megkövezésénél a repülő kövek helyett az elernyedő izmok, a kezekből kihulló gyilkos kövek látványa fogad minket János evangéliumának 8. fejezetében.
Jézus elhárítja az agressziót, és felodozást ad. „Én sem kárhoztatlak téged, menj el, és többé ne vétkezzél.”
A másik ok a reformátori tanítás: Luther azon a véleményen volt, hogy a Törvény csak még gonoszabbá tesz egyeseket, hiába hiszik róla, hogy gátat vet a bűnnek a büntetésre vonatkozó fenyegetésel és rémítássel. Másokat pedig elbizakodottá tesz, mert azt hiszik, hogy meg tudják tartani a törvényt a saját erejükből is.
Luther is arról beszél, amiről az elején abban a bizonyos labdás hasonlatban szóltam: Akit telibe talál a szóbeli agresszió, amit Luther törvénynek nevez, az „megrettent, elcsüggeszt, magaláz, kétségbe ejt.” Luther ezeket a jellemzőket sorolja fel. Ezért zúgolódik az ember a törvény ellen, és nemhogy hívő, hanem Isten ellensége kezd lenni. „ És végül Pál apostolt idézi Luther: „A törvény haragot nemz.” /Róm 5,20/ és „A bűn megnövekszik a törvénytől.”
Luther szerint az Evangélium az, mely a törvénynek ezt a pusztító, és önpusztításra, önmagunk elítélését és megvetését elősegítő hatását áldásossá teszi. Az Evangélium pedig az az örömhír, hogy bőséges az Istennél a megváltás a bűn rabságával szemben. És itt a hangsúly a bőséges-szón van.
A prófétai, támadó szó hogyan fordítható áldásosra:
Sorrendben visszafelé idézem Ézsaiás ellentétpárjait, mert így az egyszerűbből a nehezebb fel haladhatunk:
Keserű és édes ellentéte
Ézsaiás korában még nem volt ismert az a felismerés, mely mélyen megrázta az antik kultúrát, miszerint „Mindennek mértéke az ember, a létezőknek, hogy vannak, és a nem létezőknek, hogy nincsenek.” Prótagószasz a szofista bölcs szavai ezek, aki először merte kimondani, hogy amilyennek én érzékelem a dolgokat, olyanok azok reám nézve, és ahogy te érzékeled a dolgokat, olyanok azok tereád nézve, mert én is ember vagyok, és Te is. Tehát nincs mindenki által tökéletesen egyező tapasztalat. A tapasztalat mindig egyedi, szubjektív, alanyi természetű. Hasonlítani hasonlíthatnak az egyes emberek tapasztalatai, de nem egyeznek teljesen. Az ízek pedig a legjobb példák erre, hogy kinek melyik íz tetszik: ezt a „ízlés” szavunk szépen kifejezi.
A másik ellentét a fény és sötétség
Nagyon vigyázni kell azzal, aki fényről beszél magával, és saját szemléletmódjával kapcsolatban, és sötétségről másokkal kapcsolatban. Mert a szellemi, lelki fény olyan, mely minél többet tud, annál kevesebbnek érzi ezt a tudást. Ez a fény mindig többet akar megismerni, de eközben mindig tisztában van saját korlátjaival. Ezért a docta ignorantia – a nemtudás tudománya, vagy tudós tudatlanság, ahogy azt már a középkorban lefektette Nikolaus Cusanus:
„…annál bölcsebb lesz valaki, minél többet fog tudni a saját tudatlanságáról.”
Sajnos nem kellett sok idő Európa történetében, hogy ez a bölcsesség feledésbe merüljön.
Talán a legfájóbb időszak az Európai civilizáció történetében egy olyan korszak, melyet a fényről neveztek el, pedig az egyik legagresszívabb, szűklátókörűbb és ostobább tettek jellemezték. Ez a korszak magát a „felvilágosodás” korának nevezte. Legkifejezőbb szimbóluma a Guillotine. Talán nyugodtan nevezhetjük – így több évszázad távolából – civilizációnk egyik legsötétebb korszakának. Hiszen mi más a szellemi sötétség, ha nem az, hogy nem ismerünk el olyan szellemi magasságokat, melyeket nem értünk, hanem megtagadjuk tőlük a létezéshez való jogot. A szentháromság és az egyház számos tanítása, mely egyesek számára racionálisan felfoghatatlan, ésszel elérhetetlennek tűnt, az ki lett cenzúrázva, el lett törölve, meg lett semmisítve. A felvilágosodás tehát az egyik legsötétebb korszak volt, szelemileg nézve. Épp az ellentéte annak, amit magáról állított, hiszen az igazi tudomány nyitott kell, hogy legyen az iránt, amit még nem ismer és még nem ért.
És így érkezünk el a harmadik ellentétpárig:
A jó és rossz ellentétéhez
Mi a jó és mi a rossz? A Biblia tulajdonképpen ezzel a kérdéssel kezdődik: az első emberpár még Isten parancsával is szembeszegült, hogy megtudja, mi a jó és mi a rossz. Enni akartak a jó és rossz tudásának fájáról, annak gyümölcséből, abban bízva, hogy tudni fogják, hogy mi a jó és mi a rossz.
A Biblia szerint így kezdődik a történetünk. Az emberi faj azóta is a jó és rossz kérdése körül forog. A legfontosabb kérdés számunkra mindmáig az, hogy mi a jó és mi a rossz?
Bizonyos dolgokban jó és rossz elég egyértelműnek tűnik. Mint például a háború és béke, kérdésében, vagy a közbiztonság kérdésében. De nem nehéz olyan vizekre eveznünk, ahol jó és rossz kérdése már egyáltalán nem olyan egyértelmű.
Mi a helyzet a politikával: vajon hol húzódik jó és rossz határa? Talán azt még elég határozottan mondhatjuk, hogy a diktatúra rossz, a demokrácia jó, de vajon ugyanilyen egyértelműen mernénk állítani, hogy a liberális rossz és a konzervatív jó?
Az egy hónappal ezelőtti egyházi napokon Angela Merkel másfélezer evangélikus lelkész előtt úgy nyilatkozott, hogy az egyházaknak meghatározó szerepe van a demokrácia biztosításában, hiszen a vallási tolerancia a pluralista társadalomban való békés együttélés elengedhetetlen előfeltétele.
Miért kell erről a német kormányfőnek egyházi embereket győzködnie? Talán csak nem azért, mert már nem hiszünk benne olyan töretlenül mint eddig, és megrendült a hitünk a pluralista demokráciában. Ugyanis ha töretlenül hinnénk benne, nem kellene győzködni magunkat róla.
Jó és rossz? Néha egyértelműnek tűnik, néha nem. Amikor Jézust kérdezték erről, Ő a búza és konkoly példázatával válaszolt arra a kérdésre, hogy hogyan viszonyuljunk jóhoz és rosszhoz. Ennek lényege, hogy a jó és rossz nem különböztethető meg mindig és világosan. És a legnagyobb veszély, hogy amikor felismerni véljük a rosszat, akkor rossztól való szabadulásunk hevében a jóban is kárt teszünk.
Ennek a példázatnak a tartalma összecseng a XX. Század egyik legfontosabb lelki /lélektani/ felismerésével: hogy az tesz magának a legrosszabbat, aki önutálatában megpróbálja lelkének tizstátalan, a bűnös tartalmait száműzni önmagából, hiszen egy ilyen tisztogatás csak még nagyobb bajt hoz magával. Nemhogy csökkentené a rosszat az emberi lélekben, hanem inkább megsokszorozza. Bármilyen furcsán hangozzék is, de éppen erről szól Jézusnak egy másik példázata:
A tisztátalan lélek emberből való kimeneteléről, és amikor visszatérve azt kiseperve és felékesítve találja, akkor elmegy, vesz maga mellé másik hét, magánál is gonoszabb lelket, aztán mebennek és ottlaknak, és annak az embernek az állapota rosszabb lesz az előbbinél.
Jó és rossz egy örök kérdés marad számunkra. De nem nyugodhatunk bele abba, hogy jó és rossz el van keveredve a világban. A jóhoz való közeledés vágya ébresztette fel az ókori gondolkodóban, Platónban azt a meggyőződést, hogy a jónak egy külön világa van, az ideák világa. Egy olyan világ, ahol nincs zavar, bizonytalanság, romlás, hiba, deformálódás, széthullás és elmúlás.
Platón idea-tana azóta – mostmár évezredek során keresztül inspirált gondolkodókat arra, hogy azt mondják: kell léteznie abszolút jónak.
Erdős Pál matematikus mondta: „A matematikai tételeket nem kitalálják, hanem felfedezik. A mennyben Isten őríz egy könyvet, amelyben írva vagyon minden matematikai tétel legelegánsabb bizonyítása. Ez biztosan így van, attól függetlenül, hogy Ő létezik-e, vagy sem. Nem muszáj Istenben hinned- mondja Erdős – de hinned kell a Könyvben. A matematika a legbiztosabb út az örökkévalóságba.”
Tehát kell, hogy létezzen a jó birodalma, a jó univerzuma, amiben nincs hiba, nincs torzulás, vagy elhajlás. Amiben nincs más, csak a tiszta jóság, és a tiszta szépség, ami éppolyan egzakt, mint a matematika. Idővel talán éppolyan világosan látjuk majd ezt a valóságot, ahogy a matematikusok egy-egy tétel bizonyítását.
Én mindenesetre úgy látom, hogy a jóságnak ez az univerzuma nem létezhetne Isten nélkül, aki a tiszta jóság eme univerzumának a garanciája. Hiszen Isten a tökéletes jó, és ezáltal lehet minden jóság alapja és hordózója. Ámen
