Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízza rátok az igazit? És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek?"
Szeretett Testvérek!
Mai igénk elválaszthatatlan a Hamis sáfár példázatának gondolatmenetétől, hiszen annak lezáró mondataiként hangzik a tanítványok felé. Így annak ellenére, hogy a példázat nincs benne a mára kijelölt részben, egyszerűen nem tudjuk figyelmen kívül hagyni. A hamis sáfár történetét mindannyian jól ismerjük, egészen mai a történet. Tudnunk kell, hogy Jézus korában, Galileában nagy földbirtokok voltak idegen kézen, amiket önálló hatáskörrel felruházott gondnokok, régi szóval sáfárok kezeltek. A példázat főszereplője egy ilyen sáfár, aki egy gazdag embernek dolgozik. Mivel nem állt rendszeres ellenőrzés alatt, nyugodtan tudott a saját zsebére játszani, mígnem valaki, vagy valakik bevádolják azzal, hogy elsikkasztja, eltékozolja gazdája vagyonát, így a gazda gondolkodás nélkül meneszti hivatalából. Ekkor kezd el gondolkodni emberünk, ekkor kezdi mérlegelni helyzetét, hogy hogyan is tovább. A gondnok sem munkára, sem koldulásra nem hajlandó, és a sáfárságon kívül túl sok mindenhez nem is ért, ezért kitalálja, hogy úgy szerez magának barátokat, hogy hívatja urának adósait, akiknek adóságaikból elenged, így azok majd a lekötelezettjeivé válnak. És ha majd ő bajba jut, ha segítségre, szállásra, esetleg új munkára lesz szüksége, akkor ezek az emberek hálából segíteni fognak neki. Tervét tehát hamisítással hajtja végre. És ezzel véget is ér a példázat.
Most mondhatnánk azt, hogy ezzel sok újat nem mondott nekünk Jézus, hiszen ma is pontosan ez megy, akármerre nézünk. A hírekben a katasztrófákon és a baleseteken kívül mást sem lehet hallani mint, hogy hol, mikor, kit vesztegettek meg, vagy éppen kit küldtek el hivatalából azért, mert ilyesmin kapták rajta. Mivel a mi korunktól sem idegen ez a fajta hozzáállás, ennek megértése sok problémát nem is okoz. Ám annál többet Jézus szavainak helyes magyarázata. Mert ahelyett, hogy azt mondaná, hogy na, látjátok gyermekeim, pontosan ez az, amit nem szabad csinálni, a helyett a sáfárt példaként állítja hallgatósága elé, és dicséretben részesíti. Hovatovább arra buzdít minket, hogy mi is így cselekedjünk. Na de ez már mindennek a teteje!- gondolhatnánk. Hogyan mondhat ilyet Jézus?! A helyes magyarázatot akkor kapjuk meg, ha figyelembe vesszük, amit a prédikáció legelején mondtam, hogy itt a hamis sáfár példázatáról van szó. És a hangsúly most a példázat szón van. Hiszen nem példa ez, amelynek minden vonása példaként szolgálhat a számunkra, hanem példázat, aminek bizony rejtett üzenetei vannak. A példázat szerepe mindig kettős. Egyrészt magyaráz és tisztáz, egy addig meg nem értett tartalmat tár fel, másrészt el is rejti a mélyebb értelmet, és ezzel gondolkodásra, átélésre, mozdulásra hív minket.
Jézusnál többször találkozunk ilyen megdöbbentő hasonlatokkal. Például amikor jövetelét egy betörőhöz hasonlítja, akkor is csak egy ponton van hasonlóság. Mégpedig abban, hogy kiszámíthatatlan jövetelének időpontja. Jézus itt is azt mondja, hogy a sáfár okosan tette, hogy az utolsó pillanatban barátokat szerzett az anyagi javakkal. Mert rájött arra, hogy nem akkor biztosítja be magát, ha megtartja magának mindenét, hanem akkor, ha másoknak is ad belőle. Ezt persze ő a maga módján hajtotta végre. Ezzel azt mondja Jézus, hogy az emberek hit nélkül is észreveszik, hogy legjobban akkor használják az anyagi javakat, ha embertársaikat is lekötelezik vele. Pontosan ebben van az ő okosságuk. És akkor mennyivel inkább kell az ő követőinek, akik a világosság fiainak mondják magukat szabaddá válniuk arra, hogy anyagi javaikat ne csak a maguk javára, hanem egymás megsegítésére is használják. Ne kijátszásból, vagy azért mert a saját érdekük így kívánja, hanem azért, mert erre indítja őket mindaz, amit ők maguk kaptak Uruktól. Mert a világosság fiainak számára a pénz a szeretet eszköze kell, hogy legyen, míg a világ fiai számára az önzésé.
És itt érkezünk el mai igénk üzenetéhez. Mert Jézus szavainak iránya nem a sáfár viselkedésének értékelése és etikai értelmezése felé mutat, hanem mindaz, amit mond, a világosság fiainak, a tanítványokhoz, azaz nekünk szól. Mert ki az, aki ilyen leleményesen, körültekintően, céltudatosan törekedne közülük arra, hogy megtapasztalja az érkező Isten országát, mint amilyen tehetségesen próbált helyet biztosítani ebben a világban a maga számára ez a minden hájjal megkent sáfár?
Az az igazság Testvérek, hogy az összehasonlítás szempontjából lényegtelen, hogy a sáfár tette erkölcsös, avagy erkölcstelen-e. Mert a történet nem etikai állásfoglalásra szólít fel bennünket. A lényeges az, hogy ez az ember a jövőre készül. Felhasználja pozícióját arra, hogy bizonytalannak tűnő jövőjét biztosítsa, „barátokat szerezzen”, míg nem késő. És ez az a pont, ahol mindannyian megkérdezettekké válunk, Testvérek! Mennyire komoly a mi elkötelezettségünk, a hűségünk, a viszonyulásunk az Isten ügyéhez? Hiszen a Krisztust követő ember Isten világában kell, hogy otthon legyen. Szakértőknek kellene lennünk, tehetségesen forgolódva, és mindenkinél jobban ismerve ennek a világnak a fortélyait. És vajon mi az oka annak, hogy ez nincsen így? Talán mégsem annyira fontos, jelentős, vagy lényeges kérdése az életünknek? Talán mégsem vált szenvedélyünkké az Isten országának ügye? Pedig a mi felelősségünk sokkal komolyabb javakkal való gazdálkodásról szól. Az Isten értékeivel való foglalkozás, az azokkal való törődés teljes elkötelezettséget kíván. Mert az alkalmatlanság vagy az alkalmasság nem a nagyobb volumenű műveletekben, vagy vállalkozásokban mutatkozik meg és fordul elő, hanem a kis dolgokban is. A hűség vagy a hűtlenség is jelentéktelennek tűnő dolgokból születik meg és bontakozik ki. Éppen ezért nem a földi adottságokhoz való kapcsolatunk, kötődésünk a legnagyobb probléma, amit meg kell oldanunk. Ki kell állnunk az Isten ügyéhez való hűség területén is. Ha a bennünket körülvevő világban az Isten országának szempontjából sután, bizonytalanul, vagy meggyőződés nélkül forgolódunk, az bizony árulkodik elkötelezettségünk komolytalanságáról is. Végső soron minden, amivel a világban találkozunk csak használatra és ideig-óráig a miénk. Nem arról van szó tehát csupán, hogy alkalmassá kell lenni, fejleszteni kell az adottságainkat, vagy becsületesebb életet kell élnünk, hogy bebizonyítsuk Istennek, hogy a valódi javakkal való sáfárkodásunkhoz szerzett engedélyünk hiteles. Ez a megközelítés könnyen félrevezethet minket. A megoldás ennél egyszerre egyszerűbb és nehezebb is.
Mert a kérdés szeretett Testvérek pontosan arra vonatkozik, hogy az isteni koordináta rendszer alapján tájékozódunk-e, melynek origója, középpontja Jézus, vagy életünkben más középpontot találtunk-e helyette? Hogy hozzá viszonyítva vannak-e elrendezve életünk kisebb-nagyobb vállalkozásai a saját maguk helyértékének megfelelően, vagy valami egészen más középponthoz igazítunk minden egyebet? Ha úgy tetszik, azt is mondhatnánk szintén Jézus szavát idézve, hogy ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is. Min csüng, miben bízik a mi szívünk Testvérek? És mi az, amire kincsként tekintünk? A pénzre? A társunkra? A gyerekünkre, vagy a hatalmas televízióra a nappalinkban? Úgy hiszem, érdemes ezen elgondolkodni. Mert most talán csak legyintünk, de hihetetlenül sok mindenbe veti az ember a bizalmát. És ha magunkban mérlegre tesszük ezeket lehet, hogy rájövünk, hogy csupa mulandó dologban bízunk. Pedig állandó, örökkévaló és változatlan csak egy van. Az Isten.
Még egy érdekes dologra szeretném felhívni a Testvérek figyelmét. A 11. versben előforduló hamis mammon kifejezés alatt általában a „nem tiszta úton szerzett anyagi javakat” értjük. A mammon szó eredete azonban bizonytalan. Egyaránt jelentheti azt is, hogy „nem tiszta úton szerzett anyagi javak”, de azt is, hogy „megbízható támasz”, „bizalmat érdemlő”, „valódi dolog”. Így pedig nem más, mint a vagyon, a javak, és az anyagiak szinonimája. A hamis mammon ebben a kontextusban tehát érthető úgy is, mint nem valódi, bizonytalan, megtévesztő támasz, hamis biztonság. Olyan hamis erőforrás, amely megcsalja az embert, és a döntő pillanatban cserben hagyja. A kérdés az, hogy hagyjuk-e a fejünkre nőni, felettünk uralkodni ezt a hamis erőforrást, vagy kézben tudjuk tartani. Mégpedig úgy, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy szükségünk van rá, de azzal is, hogy végső soron ki a gazda, ki az igazi Úr, aki nem hagy cserben soha.
Szeretett Testvérek!
Ha Jézussal és így Istennel kapcsolatban nincs helyén bennünk a lényeg, az megmutatkozik és kiütközik életünk apróbbnak, jelentéktelenebbnek vélt részleteiben is, nemhogy a nagyobb kezdeményezésekben, vagy éppen a hit síkján. Nem a mammon áll szemben Istennel, hanem a mammon szeretete és szolgálata Isten szeretetével és szolgálatával. Aki csupán az anyagi javak megszerzését tűzi ki élete céljává, az elvéti az irányt. Az csalódni fog. Mert ideig-óráig megbízható támasznak tűnhet, valódi értéknek, de a végső dolgok felől nézve az égvilágon semmit sem jelent. Ahogyan a Timótheushoz írt levélben is olvashatjuk: „mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.” És e vers szerint, a mi igazi tulajdonunk, az igazi javunk az, amit Isten az örökkévalóságban akar nekünk adni. Hiszen Jézus tanítványainak az elhívása nem kisebb és nem kockázatmentesebb ügyre szól, mint az üdvösség ügyére. Kicsi és nagy dolgokban hűségesnek maradni egyet jelent azzal, hogy tudom: az én életemnek középpontjában Jézus Krisztus áll. Egyedül Ő a biztos menedék, a megbízható támasz, a valódi érték, akire életemet bízhatom. Most is, és halálom után is. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, bocsásd meg nekünk, hogy olykor elvétjük a helyes irányt. Azt az irányt, amely hozzád vezet. Mert sajnos van az úgy, hogy múlandó, ideig-óráig értékesnek tűnő dolgokba vetjük bizalmunkat. Olyan erőforrásokba, ami megcsal bennünket, és a döntő pillanatokban cserben hagy. Téged kérünk, világosítsd meg szívünket, értelmünket, hogy csak Te vagy az egyetlen biztos támasz. Ámen.
