16"Aki lámpást gyújt, nem takarja le edénnyel, ágy alá sem rejti, hanem a lámpatartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot. 17Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna. 18Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé."
Szentháromság u. 5. vasárnap
LK 8,16-18
Mindannyian őrzünk valamiféle élettapasztalatot, bölcsességet, melyet életünk egy adott pillanatában igaznak tapasztaltunk meg. Sok ilyen vissza-visszatérő mondattal találkozik az ember: jobb félni, mint megijedni; meglesz még a böjtje; sírás lesz a vége; mindenki a maga szerencséjének a kovácsa; vagy hogy „csak azt kapjuk, amit megérdemlünk.”
Ezek az emlegetett életbölcsességek esetenként nagyon különbözőek, de közös bennük, hogy többnyire nagyon evilágiak, egysíkúak. Arról vallanak, hogy a mi emberi erőnkön múlik minden, hogy ha elszúrunk valamit, az úgy is marad, hogy a jó után rossz következik, hogy a szerencsének és a boldogságnak egyszer majd meg kell fizetni az árát; vagy, hogy az élet igazságtalan.
Merthogy sokan valóban csalódottak, kiábrándultak azok akik körülvesznek minket, vagy ne adj Isten mi magunk árasztunk mások felé csalódottságot, keserűséget: merthogy elvesztettük bizalmunkat, és már nem hiszünk a dolgok jóra fordulásában.
Bárhogy takargassuk is pesszimizmusunkat, borúlátásunkat, az lelepleződik a sűrűn hangoztatott bölcsességeinkben:
Nyilván azért olyan kelendőek ezek a szólások, mert gyakran egybeesnek a tapasztalatainkkal.
De azt hiszem minden ilyen mondaton túltesz az, amelyik a felolvasott igénk zárómondata: „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amilye van.”
Ez a mondat ugyanis az életet alapvetően igazságtalannak, és kegyetlennek állítja be.
Mit keres ez a mondat Jézus szájában, hogy vehet ő a szájára egy ilyen mondatot? Ő, aki az igazságért, a társadalmi egyenlőtlenség ellen, a szegények érdekében szólt, és Istent is úgy mutatja be nekünk, mint aki irgalmas a gyengékhez és könyörületes a bűnösökhöz?
Ez mindenképpen egy kulcskérdés.
Ez a mondat ráadásul többször is feltűnik az Evangéliumokban.
Mi ez? Mindenfajta idealizmus, naiv egyenlőség-hit arcul csapása? Emlékeztetés a valóság megkerülhetetlen könyörtelenségére. „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
Botrányos mondat, talán az egyik legbotrányosabb mondata a Bibliának. Nagyon találóan fejezi ki azt, ahogy általában működnek itt köztünk, emberek között a dolgok. Mióta emberiség van, mióta civilizáció van, ez a mondat annál inkább igaz. Leleplez, és kérlelhetetlenül megmutatja, hogy mire számítsanak szegények és gazdagok. Hogy a nincstelen, csak még nincstelenebb, a gazdag még gazdagabb lesz. Ez a rendszer természetéből adódik, és hiába reformálgatjuk, hiába minden jobbító szándékú állami beavatkozás, vagy árérték-befagyasztás és hasonlók, ezen mit sem változtat. Semmi sem változik, és továbbra is – sőt, egyre jobban érvényes, hogy akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van, és hogy akinek van, annak pedig adatik, pedig ő nem szorulna rá: aki valaha is átélte, hogy a v.i.p. páholyban ingyen osztogatják az enni- és innivalót, azoknak, akik egyébként minden további nélkül meg is tudnák azt venni, az tudja, miről beszélek.
Akinek van, az még kap, akinek pedig nincs, attól azt is elveszik, amiről azt hitte, hogy az övé.
Lehet, hogy nem Jézus találta ki ezt a mondatot, lehet, hogy ő is hallotta valahol, de nem is a mondat önmagában az érdekes, hanem az a mód, ahogy használja: mihez fűzi hozzá?
Ennél a pontnál abba a nehézségbe ütközünk, hogy nem tudjuk különválasztani az evangélista személyét és szerzői szándékát és Jézus eredeti szándékát: csak annyit mondhatunk, hogy – Lukács Evangélista Jézusa ezt a mondatot az igehallgatáshoz kapcsolja.
Ebben a fejezetben elhangzik a Magvető Példázata, majd annak allegorikus magyarázata, aztán pedig az elrejtett lámpás, vagy gyertyatartó képe: hogy a lámpást sem azért gyújtják, hogy a véka alá, vagy az ágy alá tegyék, hanem hogy a lámpatartóra, majd a dolgok kitudódásáról szóló különös mondat után jutunk el oda, hogy akinek van, annak adatik… Így viszont nem lehetséges ezt a mondatot az anyagi javakra vonatkoztatni, és még a tehetségre sem, ahogy néha egyesek szokták érteni, hanem itt nincs más értelmezési lehetőségünk, mint az, hogy a szólt, a beszélt, a meghirdetett igéről van szó.
Innen nézve már egész mást jelent ez a mondat: ki is az, akinek van? Ezt én úgy fogalmaznám meg, hogy kapcsolópont. Ahhoz, hogy megértsek, hogy befogadjak egy tanítást, ahhoz kell valamiféle kapcsolópontnak lennie. Kell, hogy rendelkezzek valamiféle előzetes ismerettel.
Lehet, hogy kevésnek érezzük, amit kaptunk, amit ismeretként az előző nemzedékek átadtak, amit előző lelkészek a hittanórákon, konfirmáció-órákon, bibliaórákon elmondtak. Gondolhatjuk azt is, hogy sok mindent elmulasztottunk, hogy többet kellett volna hallgatnunk őket.
Egy azonban bizonyos, hogy amit kaptunk, ha valóban megkaptuk, ha valóban miénk lett valami abból, amit nekünk átadni igyekeztek, akkor az a kicsi, az a kevés gyarapodni akar, és aki gyarapítani akarja azt, amit kapott, ami az övé, ami az ő ismerete, személyes lelki kincse, az igenis gyarapítható, arra igenis érvényes, hogy akinek van, annak adatik.
És tovább mehetünk, mert megkísérelhetjük a véka alá tett lámpást is ennek tükrében újraérteni:
Akinek van – ebben az előbb elmondott értelemben, „akinek van” az arra van felszólítva, hogy gyújtson világosságot mások számára, hogy világítsa meg a hitbeli igazságokat azok számára, akiknek az homályos, érthetetlen, megfoghatatlan, és nem tudnak vele mit kezdeni.
Nemcsak egyfajta erkölcsi kötelesség kell, hogy erre késztessen minket, hanem az a másik jézusi mondat is, mely olyan furcsán van ide beékelődve a lámpás példázata és a sokat elemzett zárómondat közé. Ennek lényege, hogy úgyis kiderül minden – ezért is fontos, hogy beszéljünk hitről, bizalomról, Istenről és végső reménységről. Merthogy előbb, vagy utóbb mindenki előtt világos lesz, hogy mi között választhat, meg fog történni a világ hitre- és Istenről való ismeretre jutása nélkülünk is, de egyáltalán nem mindegy, hogy ebben a folyamatban mi milyen szerepet játszottunk.
Gondolom egyikünk sem szeretné, hogy a végső számonkéréskor Jézus őt a véka, vagy az ágy alá tett lámpáshoz hasonlítsa.
A felénk szóló buzdítást kihámoztuk évezredek távolából, másféle értelmezések pólyáiból, hogy tisztán álljon előttünk Jézus velünk kapcsolatos igénye és szándéka: szavad világosság lehet a sötétben járóknak, és bármilyen kevés az, amit tudsz, ami a tiéd, ami Isten igéjéből benned helyre, jó földre talált, az gyarapodni akar, az belső kényszerré fog benned átalakulni, hogy a kevésből több, egyre több legyen, hogy az Istenben való hit és bizalom, a belső világosság mind nagyobb tereit teremthesd meg magad körül. Ámen
