Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag, aki dicsekedni akar azzal dicsekedjék, hogy tudja rólam, hogy én vagyok az ÚR.
A múltkor ráakadtam egy figyelemre méltó gyerekmondókára: „Sok kis ember sok kis helyen sok kis lépést tesz, és a világ arca egészen más lesz.” Magyarul a ritmusa kicsit döcög, de németül sem hangzik jobban. De nem is ez az érdekes benne, hanem a tartalma. Ez a német mondóka tartalmában olyan mély, hogy még komoly szerzők is szívesen idézik.
„Sok kis ember…” Miért tartom mélynek tartalmában ezt a mondókát? Először is azért, mert nem a nagyság illúziójából indul ki. Ahogy egy, a vallását kereső fialtal nőről szóló francia filmcím találóan kifejezi: „Isten nagy, én kicsi vagyok.”
Nem a nagy emberek nagy tettei változtatják meg a világot, hanem a sok kis ember sok kis apró tette.
Nem attól nagy egy nemzet, hogy hány olimpikonja van, vagy hány nobel-díjasa, hanem hogy milyen erkölcsi színvonalon él az a több millió felnőtt ember, akik ma egy-egy európai nemzet derékhadát alkotja.
A Görögországi válsággal kapcsolatban sokan feltették a kérdést, hogy hogy történhetett meg ez, és nagyon sok válasz született arra, hogy mi volt az ok, de a sok válasz közül időtállónak és tanulságosnak az tűnik, hogy a lakosság által felvett igen-igen laza adózási morál játszotta ebben a kulcsszerepet.
Athén gazdag északi elővárosaiban, ahol a nyári átlaghőmérséklet gyakran megközelíti a 40 fokot, alig 324 lakos tüntette fel adóbevallásában, hogy van úszómedencéje. Az adóhivatal egészen más eredményt kapott, amikor megvizsgálta a fényűző villákban bővelkedő térségről készült műholdas felvételeket: 16 974 medencét számlált össze.
Sok kis ember sok kis adócsalása végül egy egész nemzetet sodort a gazdasági összeomlás szélére.
Tehát nemcsak azt mondhatjuk, amit Jeremiás, hogy: „ne dicsekedjék tudásával a tudós, ne dicsekedjék erejével és ügyességével a sportoló, és ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag, hanem azt is, hogy: ne a tudósainkkal dicsekejünk, és ne sportolóink erejével és ügyességével, és ne a milliárdosaink, celebjeink és sztárjaink fényűzésével. Egyébként egy bulvár sajtóterméket elég kézbe venni ahhoz, hogy lássuk: a feltételezett nagyságnak a túlbecsülésével akarnak minket, a lelkünket mérgezni, mi pedig hagyjuk – tisztelet a kivételnek.
Hová vezet az, ha belopja magát a nagyságnak ez az imádata és hajszolása legbelsőbb énünkbe, személyiségünk rejtett zugaiba, vágyaink világába?
Eugen Drewermann mondja, hogy mindenkit fenyeget az a veszély, hogy „majomkenyérfává” válik.
Nem tudom ki emlékszik rá, a majomkenyérfák Exupéry Kishercegében szerepelnek. Irdatlan nagyságuk, burjánzásuk elpuszthatja a boldogság titkos kis bolygóját, polipkar-szerű gyükereikkel agyonrongálhatják a földet, melyből egy szépséges rózsa bújhatna elő.
„Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is. Neki kell látnia, s annak rendje és módja szerint ki kell gyomlálnia a majomkenyérfákat, mihelyt meg tudja különböztetni őket a rózsáktól; mert amíg egészen zsengék, nagyon hasonlítanak egymáshoz. Igen unalmas munka, de könnyű. Mindig végzetes következményekkel jár, ha a majomkenyérfákról van szó.” /Részlet a „Kisherceg”-ből
Itt egyértelmű utalás történik a búza és konkoly pédázatára: hiszen azok is nagyon hasonlítanak az elején, de Jézus példázatában éppen nem kell semmit tenni a konkollyal, csak az aratáskor: Exupéry „Kisherceg”-ében viszont fordítva van: Időben ki kell gyomlálni a nagyság és erő és gigantománia ezen gyomnövényeit lelkünk talajából, a mi saját kis bolygónkról.
Csak a legegyszerűbbhöz kellene ragaszkodni: Isten nagy én kicsi vagyok. Hiszen sokszor ott a kísértés, hogy Isten nagy, én is nagy szeretnék lenni, ha nem is abszolút értelemben nagy, legalább másokhoz, a többiekhez képest nagy.
Hiszen minél inkább képes kisebbnek látni magát az ember – Istenhez képest, annál nagyobb benne Isten ismerete, annál inkább mondhatja róla Isten: „Érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr.”
„Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs” Mondja Jeremiás próféta. A bölcsességet persze nem csupaszíthatjuk le merő tudássá, abban valahogy ott van az erkölcs is, van benne némi etikai tartalom is. És sokan úgy tekintenek az emberre – Platóntól a XX. Századig sokan, hogy az ember erkölcsi lény. Az erkölcsi tettekre való képessége emeli ki az állatvilágból.
Nos, hogy mennyire nincs miért dicsekednünk ilyen szempontból sem, erre egy igen megrendítő példát olvastam nemrég.
Egy laboratóriumi kísérletben a makákók csak akkor kaptak enni, ha meghúztak egy láncot, és ezzel áramütést adtak egy velük nem rokon másik makákónak, amelynek szenvedését a detektívüvegen keresztül jól láthatták. Ha ezt nem tették meg, semmit sem kaptak enni. Ennek megtanulása után a majmok gyakran megtagadták a lánc húzogatását. Az egyik kísérletben 13 százalékuk volt csak hajlandó a szerkezetet működtetni, 87 százalékuk inkább éhen maradt. Az egyik állat két hétig nem evett, csak hogy ne okozzon fájdalmat a társainak. A korábbi kísérletekben már megrázatott makákóknak még kevésbé akarózott a láncot meghúzni. A majmok nemének és társadalmi ranglétrán elfoglalt helyének nem sok köze volt a mások bántásától való húzódozásukhoz.
„Ha választanunk kellene a makákók – akik inkább éheztek, semmint, hogy másoknak fájdalmat okozzanak, - és a nkik e fausti alkut felkínáló tudósok között, akkor erkölcsi érzékünk bizonyosan nem a tudósok mellett voksolna. De kísérletük eredményeképpen a nem emberi lényekben már-már a szentekhez méltó hajlandóságot pillanthatunk meg, mely mások megmentésére irányult, még ha azok nem is voltak közeli rokonaik. Hagyományos emberi fogalmak szerint ezek a majmok – noha nem jártak hittanra és soha nem hallottak a tízparancsolatról – példát mutatnak nekünk erkölcsből és a gonosszal szembeni bátor helytállásból.” /Carl Sagan „Elfeledett ősök árnyai/
Nincs mivel dicsekednünk. Sem a bölcsességünkkel, sem az erőnkkel, sem a gazdagságunkkal, - mondja Jeremiás – aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az ÚR.
Isten ismerete az egyetlen, ami kiemelhet bennüket az élőlények közül. Isten ismerete az egyetlen, amely méltóságot képes adni az embernek.
Ahogy Jézus mondja: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkében kárt vall.”
Mert a lélek számára az a legnagyobb nyereség, ha érti és tudja, kicsoda Isten, kicsoda az ÚR.
Ez az a fajta istenismeret, melyet a „halk szelíd hangban” lehet megtalálni, mint ahogy Illés is így talált rá Istenre.
Ez a halk, szelíd hang mondja azt, hogy az én erőm erőtlenség által ér célba.
A korábban már idézett mesében a „Kisherceg”-ből idézak egy párbeszédet.
„- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam.
- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.”
Meg lehet találni, amit keresünk, ami megadja boldogságunkat, üdvünket, de az nem a nagy számokban, a nagyságban, az erőben és a teljesítményben, még csak nem is tudás és erkölcs nagyszabású teljesítményeiben található meg: hanem abban, ami egyszeri és pótolhatatlan, és nagyon törékeny, sérülékeny és kicsi, de gyönyörű és egyúttal fájdalmas: a szeretet útján. Mindennek jelképe maga az az egy szál rózsa, mely ott nő a kisherceg bolygóján.
A rózsa mely ott díszlik alattam, a szószék terítőjén is. Mely Luther saját kívánsága szerint először arra a pecsétgyűrűre került, melyet ajándékba kapott, és melynek közepébe szívet, annak kövepébe pedig Jézus keresztjét rakatta, hogy soha ne feledjük el, Istenhez a szeretet útján jutunk, és ez a szeretet Isten számára fájdalmas is volt, áldozatos is, halálig menő, de ez a szeretet köt hozzá minket immár örökre, elválaszthatatlanul.
Valahányszor rátekintünk majd a luther –rózsára a későbbiekben, ez jusson róla eszünkbe. Ámen
