Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap

Szeretett Testvérek!

Ha valakit megkérdeznénk arról, hogy miről is szól ez a most felolvasott ige, valószínüleg így foglalná össze néhány mondatban a tartalmát: Jézus találkozik tíz leprással, meggyógyítja őket, de csak egy megy vissza megköszönni. Mi hát a tanulság? Legyünk hálásak Istennek mindazért, amit kaptunk tőle. Első ránézésre valami ilyesmi lenne. Ám ez az ige ennél sokkal komolyabb üzenetet hordoz magában, és ezt az üzenetet most öt lépésben szeretném kifejteni.

Előljáróban had említsek annyit, hogy a lepra nagyon alattomos betegség, mert hosszú a lappangási ideje, ám már a lappangás ideje alatt is fertőz. Ha pedig már kialakult, akkor egyre súlyosabbá válik. Az egyik különös mellékhatása az, hogy a megtámadott testrészek érzéketlenné válnak, mert az idegeket, az idegvégződéseket is roncsolja. Ezért éri sok baleset a leprától szenvedőket: szögbe lépnek és nem fáj nekik. Elvágják a kezüket, és nem érzi, hogy vérzik. Jézus korában a lepra, még a gyógyíthatatlan betegségek közé tartozott. Aki leprás volt, azt kiközösítették, hogy ne fertőzze meg a többieket. Életüket könyöradományokból tengették, miközben ők maguk is, és környezetük is halálukat várta. Úgy hiszem, ez rettenetes lelkiállapotot jelenthetett annak, aki ebben a betegségben szenvedett. Mert nem elég, hogy beteg, de betegségével még egyedül is marad. El kellett mennie a közösségből, ahová tartozott, a családjától, és lakjon ahol akar –vagy ahol tud-, egyen amit talál, vagy amit odavetnek elé. Szóval azon túl, hogy ocsmánny egy betegség, még lelkileg is, emberileg is megnyomorította azt, aki ebben szenvedett.

A kor tanult emberei a papok voltak, akik arra is hivatottak, hogy egy-egy betegséget diagnisztizáljanak. Ők állapították meg valakiről, hogy valóban leprás-e, vagy csak valami ahhoz hasonló tünet jelentkezett rajta. Ők határozták meg azt is, hogy ki kell-e közösíteni, vagy maradhat a közösségben. És ha valaki valamilyen csoda folytán meggyógyult, vagy kiderült róla, hogy mégsem leprás, akor azt is a papok állapították meg.

Jézus tehát Jeruzsálembe megy a templomba, amikor találkozik egy leprás csoporttal. Amikor meglátják Jézust, az előírásnak megfelelően távolabb tőle megállnak, és onnan kiabálnak neki: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Honnan ismerték? Honnan tudták, hogyan kell őt megszólítani nevével, tisztségével együtt? És mire gondolnak, amikor azt kérik: „könyörülj rajtunk”?
Nem tudjuk, honnan ismerték, és azt sem tudhatjuk, hogy mire gondoltak. Valószínű, hogy hallottak már Jézusról, és valószínűleg azt is hallották róla, hogy képes meggyógyítani addig gyógyíthatatlannak hitt betegeket, hogy nem fél a leprásoktól, és gondolom, ez bizalmat ébreszthetett a szívükben. Én legalábbis nagyon erősen hallom ezekben a szavakban a bizalom hangját. A kimondott szavak mögött, hogy „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!”, én annak a reménykedésnek a hangját hallom, ami így szólalhatott meg bennük: hátha Ő rajtunk is tud segíteni! Hátha nem fordul el tőlünk, Ő hátha nem küld el magától. A kétségbeesett ember szavai, gondolatai ezek.

Testvérek, mindig ez az első lépés, minden ezzel kezdődik. Mert mi kellett ahhoz, hogy ők ezt a mondatot ki tudják mondani? Elsősorban az, hogy legyen betegségtudatuk, és óhajtsák azt, hogy ők nem akarnak betegek maradni, nem akarnak meghalni, és nem így akarják leélni az életüket. És mindenképpen kellett a halvány reménye annak, hogy Jézus tud segíteni rajtuk. Egy másik történetben szintén egy leprás ember úgy szólította meg Jézust, hogy „Uram, ha akarod megtisztíthatsz engem.” E mögött is ott van ez: leprás vagyok, de nem akarok az maradni. És Te vagy az, aki tudsz rajtam segíteni.

Ezzel kezdődik minden. Ezzel a kicsi kis bizalommal Jézus iránt. Az iránt a Jézus iránt, akiről annyi mindent mondanak a hívei, akiről annyi mindent lehet olvasni a Bibliában, és aki már annyi mindenkinek segített. Hátha én is fontos vagyok neki annyira, hogy rajtam is segítsen, és hátha tud is segíteni. Ez az pici hit, ez az aprócska bizalom. Mert enélkül nincs segítség. Anélkül, hogy az ember tudatába legyen annak, hogy nyomorult, és anélkül, hogy kinyitná a száját, és kéri is a segítséget, nemcsak várja, anélkül nem megy. Mert a gyógyításra nemcsak vágyakozni kell, hanem kérni is kell. Ki kell nyújtanom a kezemet, vagy ki kell nyitnoma számat. Ez a hitnek az első mozdulata. Muszáj kimondani azt rövid mondatot, amit a tíz leprás is kimondott: „Jézus, könyörülj rajtam!”
És mit mond erre Jézus? Azt, hogy menjetek el a papokhoz, és mutassátok meg magatokat nekik. És ők elmennek.

Ez a második pont, amire érdemes odafigyelnünk, testvérek! Nem okoskodnak. Nem vonultatnak fel kifogásokat, hogy erre meg mi szükség van, hanem csak elindulnak, és mennek. Az első lépés az volt, hogy segítséget kérnek, a második pedig az, hogy megteszik azt, amit Jézus mondott nekik. Akkor is, ha furcsán hangzik, akkor is, ha fölösleges lépésnek tűnik. Miért küldte őket oda? Meg sem indokolja. Legalább megmondaná, vagy valamiféle ígéretet fűzne hozzá, hogy mire odaérnek ez és ez fog történi. De semmit sem mond csak annyit, hogy mutassátok meg magatokat a papoknak. Ez a hit második lépése: nem értem, miért mondta ezt, de mivel Ő mondta, bízom benne annyira, hogy megteszem.

És ekkor következik a harmadik pont, ami már nem az ő hitük lépése, hanem magáé az Istené. Azt olvastam: „Amíg odaértek megtisztultak.” Ennyi. Nem volt semmi hókusz-pókusz, Jézus még csak annyit sem mondott nekik, hogy „Gyógyulj meg!” Máskor legalább valami effélét azért szokott mondani, kinek ezt, kinek azt. De nekik semmit sem mondott. Én úgy hiszem, ez valamiféle próba is lehetett az ő hitük számára. Mert útközben látniuk kellett, egész egyszerűen észre kellett venniük, hogy a fehér foltok eltűntek a testükről, hogy valami történik. Érezniük kellett, hogy amíg ők mentek, valaki cselekedett. De ki az, aki láthatatlanul, észrevétlenül képes cselekedni? Csak maga az Isten. Amikor erre a felismerésre eljutnak, akkor az egyikük fennhangon elkezdi kiabálni, hogy mit tett vele Isten, azaz dicsőíti Őt. Ez a negyedik pontunk.

A többi kilenc elment a hivatalos papírért, az igazolásért arról, hogy meggyógyultak, ezt követően nem tudunk róluk semmit. A tizediket viszont nem a papír érdekli. Úgyis lehet látni, hogy meggyógyult, és fogja is látni mindenki. Figyelme saját magáról afelé fordul, aki meggyógyította őt, és szíve háláját és örömét képtelen tovább magában tartani: dicsőíteni kezdi Istent. Mit jelent az Istent dicsőíteni? Egy ideje negatív csengése lett ennek a szónak. Pedig nem jelent mást, mint hogy elmondom azt, amit Ő tett velem. Hogy neki tulajdonítom azt, amit tett. Például, egy balesetveszélyes helyzet után nem azt mondom, hogy „húú, mekkora mázlim volt”, hanem azt, hogy Isten megőrizte az életemet. Neki tulajdonítom azt, ami az életemben történik. Nem a csillagoknak, a szerencsének, a jósorsnak, hanem az Istennek tulajdonítom, és amit Ő tett, azt nem szégyellem, nem rejtem véka alá, hanem másoknak is elmondom. Azt jelenti az Isten dicsérete, hogy neki adok hálát.

És az ötödik lépés? Mert az Isten dicsőítéssel még nincs vége a történetnek. Mit olvastunk? Visszamegy Jézushoz, arcra borult a lábánál, és hálát adott neki. Nem elég, hogy dicsőíti Istent, de veszi a fáradtságot ahhoz, hogy visszamenjen és megköszönje annak, akitől kérte és meg is kapta. Ez az alázat mozdulata. Az eredeti nyelvben, a leborulni szóban benne van a kutya szó gyöke is. Mint a kutya, azzal az alázattal lapul oda Jézus lábához. És ebben benne van az is, hogy tisztában van azzal, hogy nem érdemelte meg azt, amit kapott. Érdemtelenül kapott valami kimondhatatlanul nagyot. Én úgy hiszem, itt kerül igazán közel Jézushoz. Mert az nem volt személyes kapcsolat, amikor az előírt távolságból jó hangosan odakiáltott neki, hogy könyörülj rajtunk! Erre Jézus mondott egyetlen mondatot, és ezzel be volt fejezve. És a többi kilenc számára ezzel csakugyan be volt fejezve. De ez az egy, ott térdel Jézus lába előtt. És akkor Jézus mond valamit, ám ezt már csak neki szánja.

Az imdságnak az még csak a kezdete, hogy elkeseredettségemben kiáltok egy jó nagyot: Uram, segíts! Imdságnak a Biblia a beszélgetést nevezi. Amikor oda megyek egészen közel. Nemcsak a hallótávolság határáról küldök egy segélykiáltást, hanem ott állok pontosan előtte, megszólítom, hallom és értem, amit mond. És Ő azt mondja: „Kelj fel, menj el, a hited megtartott téged.” Jézus hitnek nevezi azt a kétségbeesett kiáltást, amit az elején hallottunk. És Jézus nem minősíti ennek az embenek a hitét. Nem mondja azt, hogy kicsi, vagy nagy. Egyszerűen azt mondja, hit. És Jézus ezt elegendőnek tartja. Olyannyira elegendőnek, hogy azt mondja neki: „Kelj fel, menj el, a hited megtartott téged.” Ez a megtartott szó jelenti azt is, hogy megszabadított, üdvözített. Nincs külön szava erre az Újszövetségnek. Enek értelmében ez azt jelenti, hogy a hitedért kapsz üdvösséget is.

Szeretett Testvérek!
Mindannyiunk életében van valami, amitől annyira szenvedünk, mint az az ember a leprától. Vagy testi vagy lelki téren, de mindannyiunknak van. Lehet, hogy elkeseredettségünkben fűhöz-fához fordultunk már segítségért, de a sebek csak nem akarnak gyógyulni, vagy elmúlni. Én hiszem, hogy Jézushoz mi is kiálthatunk. Egészen közelről, vagy a hallótávolság határáról, mindenki onnan, ahol éppen most áll. És azt is hiszem, hogy Ő meghallja kiáltásunkat. De az első lépést nekünk kell megtennünk. Legyen a tíz leprás története bíztatás a számunkra. Higgyünk abban, hogy ha Jézus őket sem küldte el segítség nélkül, akkor hozzánk is irgalmas lesz, és elkezdi gyógyítgatni sebeinket. Ámen.