4Elíhú azonban várt a Jóbhoz szóló beszédével, mert azok idősebbek voltak nála. 5De amikor látta Elíhú, hogy nincs több válasza a három férfinak, akkor haragra gerjedt. 6Megszólalt a Búzból való Elíhú, Barakél fia, és ezt mondta: Én még fiatal vagyok, ti pedig öregek. Ezért hátrahúzódtam, és féltem elmondani nektek, amit tudok. 7Azt gondoltam: beszéljenek a korosabbak, adják tudtul a bölcsességet az idősebbek. 8De csak a lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi. 9Nem az idősek a bölcsek, és nem a vének értenek az ítélethez.
„Milyen rest a szívetek?!” Korholja Jézus az emmausi tanítványokat, és miután eltávozott tőlük, a két tanítvány így szól egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk…” /Lk 24,33
Ebben a képben életünk és hitünk egésze össze van foglalva. A rest szív az egyik szélsőség, és a hevült szív pedig a másik.
A szív napját tartják ma Debrecenben, ahol ingyenes mérővizsgálatokat tartanak, sportrendezvényekkel egybekötve. Hogy mitől betegszik meg egy szív? Sokféle választ ismerünk.
Néhány éve a figyelem középpontjába került egy aprócska település. Egy palabányászatra szakosodott kis falu Pennsylvania-ban.
Ennek lakosai amerikába emigrált olaszok. 1882-ben indultak útnak egy apenninekben fekvő északolasz bányászfaluból, Soreto-ból és új, maguk választotta lakóhelyüket is ugyanígy nevezték el: Soreto.
Mitől váltak ezek az egy tömbben letelepült olasz emigránsok ismerté, sőt híressé? Arról, hogy a fejlett nyugati világ adataihoz képest kiugróan jók voltak az orvosi vizsgálati eredményeik. Senki sem halt meg közülük 55 éves kora előtt szívrohamban, és a 65 feletti férfiak között a szívrohamok száma fele volt az országos átlagnak. Sőt a falu gész lakosságát nézve 35 %-kal alacsonyabb volt a halálozási arány az országoshoz képest.
Nem voltak öngyilkosságok, nyoma sem volt alkoholizmusnak vagy gyógyszerfüggőségnek, és nagyon alacsony volt a bűnözés. Senki sem szorult köztük szociális szegélyre. Ezek az emberek egyszerűen az öregségbe haltak bele.
Megpróbáltak orvos-szakemberek utánajárni, hogy mi volt ennek a kimagaslóan jó egészségügyi mutatónak az oka? Keresték a táplálkozásban. Hogy talán hozták magukkal az egészséges mediterrán étrend hagyományait. De nem, sokan küzdöttek elhízással, nem étkeztek egészségesen, és sokan dohányoztak is közülük.
Ha nem a táplálkozásban rejlik a rejtély kulcsa, akkor a talán a helyi adottságokban? De a térség másik két faluja sokkal, háromszor rosszabb egészségügyi mutatókat produkált.
Aztán lassan derengeni kezdett az egyik orvosnak, hogy a rejtély kulcsa nem a táplálkozási szokásokban, sem az örökletes tulajdonságokban vagy a régió adottságaiban keresendő, hanem a rejtély kulcsa maga Roseto. Mert ahogy a településen sétálgatott, rájött, hogy mi a megoldás. Ugyanis látta, hogy a helyiek milyen sokat szomszédolnak, gyakran megállnak fecseni az utcán, közösen főzőcskéznek a hátsó udvarokban. Felfedezte a kiterjedt családi kötelékeket, melyek mentén a település közössége szerveződött. Felfedzte, hogy egy fedél alatt gyakran három generáció lakik együtt, és hogy milyen tisztelettel veszik körül a nagyszülőket. Rendszeresen jártak templomba, ahol együtt, közösségileg hétről hétre megtapasztalták az Isten által adott békesség légkörét. A 2000 főt számláló településen 22 különböző civil szervezet működött.
A tanulság az volt, hogy az erős, védelmező és megtartó közösség megóvja tagjait a modern világot fenyegető problémáktól, tovább élnek, egészségesebbek maradnak.
És ha igaz a mondás, hogy ép testben ép lélek, akkor lelkileg is gazdagabb és áldásosabb életet élnek, mint a kortársaik.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a közösség megtartó szerepét.
Vajon mindez reánk, mint egyházra, Jézus követőire hogyan vonatkozik?
Tudjuk, hogy Jézus számára központi jelentőségű volt az Isten szeretetének ajándéka, a társadalmi korlátok - az embert embertől elválasztó előítéletek és tabuk - lebontása és a kívülállók bevonása a közösségbe.
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a közösség és a szeretet az egyháznak az a jellemzője, mely az általa és a róla szóló Evangéliumnak leginkább megfelel.
Sőt, azt is megfogalmazhatjuk magunknak ennek nyomán, hogy ha az egyházban elhalványul, vagy háttérbe szorul az Isten feltétlen szeretetéről szóló Evangélium és a felebarát iránti szeretet, akkor fennáll a veszélye, hogy az egyház elveszti önmaga lényegét.
Felolvasott alapigénk a Jób könyvéből való, abból a könyvből, mely nagyon sokrétű tartalmat hordoz, de amiről egészen egyszerűen és már-már a végsőkig egyszerűsítve, sms stílusban annyit mondhatunk, a közösségről is szól, arról, hogy egy bajba került ember mellett ott vannak a barátai. A bajban lévő Jób mellett ott vannak idősebbek és fiatalok. Több nemzedék képviselői. Hogy ott vannak vele az azért is figyelemre méltó, mert a leprás embernek még a közelébe sem volt szokás menni. Aki elkapta a leprát, az egyszer és mindenkorra kitaszítottja lett az emberi közösségnek.
Ezek a barátok azonban nem foglalkoznak ezzel a tilalommal, és közösséget vállalnak a leprás, beteg emberrel, csakúgy mint Jézus, ahogy halottuk a tíz leprás történetében.
Felolvasott igénkben az az Elihu szólal meg, akiről megtudjuk, hogy lényegesen fiatalabb a többieknél. A fiatalabb nemzedék nevében szólal meg, és úgy is beszél, ahogy a fiatalok szoktak.
Az egyik fontos felismerése a fiataloknak, hogy a kor előrehaladtával nem feltétlenül lesz bölcsebb az ember.
Elihu azt mondja: „Nem az idősek a bölcsek, és nem a vének értenek az ítélethez.”
Elihu pontosan úgy beszél, ahogy egy mai tizenéves, aki már felismeri, hogy bizony a felnőttek között is vannak olyanok akiknek erősen kifogásolható az életfelfogása is és az életformája is.
Karinthy Frigyes „Találkozás egy fiatalemberrel” című írásában egy - A külsőségekre, státusz-szimbólumokra fütyülő fiú, s az allűröknek behódoló fiatal férfi ellentéte bontakozik ki. S míg az első – a fiatalember, aki nem más, mint korábbi önmaga - biztos értékrendjében, annak helyességében, a felnőtt Karinthy szégyelli magát. Ennek megfelelően beszélgetésüket a fiatalabb önmaga irányítja: számon kér, szemrehányást tesz, míg az idős Karinthy megszeppenve magyarázkodik. Beszélgetésük során a tizenéves Karinthy álmainak meg nem valósulásáért, meg nem valósításáért vonja kérdőre a huszonhat éves írót, aki tulajdonképpen csak mentegetőzni tud. Kezdettől fogva felsőbbséget erőltet magára, leplezni próbálja zavarát, de halvány, legtöbbször életkorára hivatkozó érvei („Nézd, bajuszom van”, „idősebb vagyok nálad”, „sokat tapasztaltam” ) megtörnek fiatal énjének egyetlen száraz közbevetésén: „Sokat beszélsz”. Az idősebb önmaga aztán megadja magát, mert kiderül, és ő maga is érzi: a fiatalkori énjének van igaza. Az álmok elárulásával való szembesülés érezhetően egészen mélyen érinti a felnőtt Karinthyt, és végül bocsánatot kér önmagától, lerója tiszteletét fiatalkori önmaga előtt.
Ilyenfajta szembesülés fiatalkori, tizenéves önmagunkra valamennyiünkre ráférne. Talán abban is segítene, hogy jobban megértsük gyerekeinket, unokáinkat, amikor azt látjuk, hogy nagyon másként gondolkodnak, mint mi.
Sőt, megkockáztatom, hogy Jézust is jobban értenénk akkor. Gondoljunk csak bele, az egyházi hagyomány szerint 33 éves korában mondta mindazokat, amiket az Evangéliumokból ismerünk. Ha addig életem volna mint Jézus, akkor már rég halott lennék. És ha belegondolok abba, hogy miket tettem, miket gondoltam 33 éves koromban, mennyire voltam birtokában tapasztalatoknak, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon zöld voltam még, mai látásmódomhoz képest.
De ez csak az érem egyik oldala.
Van Elihu szavainak egy mondata: „De csak a Lélek a halandóban, a Mindenható Lehelete, ami értelmessé teszi.
Az ószövetség eredeti nyelvén értelmesség helyett inkább a megértés a hangsúlyosabb. Az az állapot, amikor képes vagyok valakinek a helyzetébe beleélni magam.
Az idő síkján is meg kell tudnunk magunknak fogalmazni, hogy mit jelent a megértés.
Van a magyar nyelvnek egy igen figyelemre méltó sajátsága: az, hogy a megértani és az érni az ugyanabból a gyökből származik. Az ér – szóból. A gyümölcs megérik, az értelem is megérik bennünk és ezt a folyamatot hívhatjuk bölcsességre jutásnak.
Jézus sokszor beszélt a szőlőtermesztés képeiben, van egy érdekes mondata: „Senki sem tölt új bort régi tömlőbe, mert az új bor szétrepesztené, a bor elfolyna és a tömlő is tönkremenne. Hanem az új bort új tömlőbe kell tölteni.” Lk 5,37-38
hogyha a megmerevedett falú tömlőbe új bort töltenénk, akkor bajba kerülnénk: tönkretennénk a tömlőt is, és a a bort is elvesztenénk, hiszen a kiszakadt tömlőből kifolyna a bor.
Az új bor ugyanis forr, érik és ez nagy erőt jelent. Forr és ez azt jelenti, hogy még nincs kész. Térre van szüksége, kellően rugalmas térre, hogy érni tudjon, hogy kiforrja magát.
Ezt a folyamatot állítja elénk Jézus. Ez a folyamat ugyanis Istenre mutat, mert az erjedés, az érés Istentől jön.
És mindig jön, feltartóztathatatlanul. A dolgoknak ezt a részét ő adja, és feltétel nélkül adja. Amit Isten ad, arra lehet számítani.
Nekünk csak egy dolgunk van. Az új tömlő. Biztosítani az új tömlőt, melyben az új bor kiforrhatja magát. Egyetlen dolgunk van, hogy biztosítsuk a kereteket, melyben ez a forrás, ez az érés megtörténhet. Ez a gyülekezet létének értelme, vagyis a gyülekezet ezért van, hogy ami új, ami még növekedésben van, aminek még érni kell, az megkapja magának a kellő teret, a neki szükséges lehetőséget.
Elihu arról beszél, hogy Isten Lelke tesz bölccsé, értelmessé, megértővé, azaz beindítja lelkünkben az érést, mely során a türelmetlen, kompromisszumokat elutasító, idealista önmagunkhoz képest megértőbbek, szelidebbek, lágyabbak leszünk. Ez azonban nem az életkoron, hanem a megfelelő tapasztalatokon múlik. Akár fiatalon is elérheti, megérheti az ember, hogy ez a változás elinduljon benne – Isten lelke által, de az is lehet, hogy megöregszik valaki, és mint szunnyadó csecsemő – sosem szembesül saját önösségével, mások megértésére való képtelenségével.
Hogy Isten Lelke értelmessé tegyen bennünket, az legfőképpen azokon a tapasztalatokon, melyekre az ember csak a közösségben tehet szert. A közösségben, ahol átélhetjük, hogy „hevült a szívünk”, amikor szólni halljuk Jézust, hétről hétre. Mert ahol igazi közösség van, ott van csak áldás. Ámen
