bibliavasárnap

Ma bibliavasárnap van. A biblion azt jelenti, könyv.

A könyv különös lény, nem szeret egyedül lenni. Szereti a társaságot. Például más könyvek társaságát.

Időnként felgyülemlenek az íróasztalomon a könyvek. Aki alkotó szellemi munkát végez, az mind ismeri ezt. Ott tornyosulnak a könyvek, aztán, amikor már semmi hely sincs, akkor visszapakolgatom őket a polcra. Ez nem könnyű, mert van olyan könyvszekrényünk, ahová már két sorba vannak pakolva.
Emlékszem az egyik barátom mesélte, hogy az édesapja időnként leselejtezi a könyveit, és kiteszi őket a lakása elé a lépcsőházba, ahonnan idővel eltűnnek. Én ilyenfajta selejtezésre még nem szántam el magam. Nagyon nehéz könyvektől megválni. Ruháktól, bútoroktól, háztartási eszközöktől, elektromos kütyüktől megválni sokkal könnyebb.

Ma Biblia vasárnap van – lehet, hogy nem szoktunk ebbe belegondolni, amikor kézbeveszünk egy bibiliát, hogy milyen szerény ez a név: csak annyit jelent, hogy „könyvek”. Meghökkentően szerény, és azok akik lobogtatták az elmúlt évszázadokban, vagy épp a mi jelenünkben lobogtatják politikai vagy etikai nyomásgyakorlás céljából, azok nyilván nem gondolnak bele abba, hogy ez egy olyan könyvgyűjtemény, mely eredetileg nem akart mást, csak azt, hogy könyvnek tekintsék, amit olvasásra szántak, és olvasás közben esetleg megtörténhet az, hogy azt mondjuk, megihletett.

Mert ez a legnagyobb dolog, amikor megihlet bennünket valami. Persze az ihletről többnyire azt szoktuk gondolni, hogy az valami művészeknek való luxus. De Pál apostol mondatában a ihlet – szó helyén az a kifejezés áll, amit a Szentlélekre is használ az újszövetség.
Szabad fordításban azt kéne mondanunk, hogy minden olyan könyv, mely közelebb visz Istenhez, és az Istenben való hithez, az alkalmazható a tanításban. Valójában ezt mondja Pál apostol.

De azért még ne dobjuk ki az ihletés szót a szemétkosárba. Csak az ihletet ne költők, írók privilegizált élményének tartsuk.

Néhány éve, amikor a gyülekezet vállalkozóbb tagjaival eljutottunk Wittenbergbe, és az egykori Fekete Kolostor szobáit, helyiségeit jártuk végig, az egyik sarokban egy tábla állt, mely arra figyelmeztetett, hogy itt lehetett egykor felmenni abba a toronyszobába, ahol Luther azt a bizonyos ihletett pillanatát átélte, ami tulajdonképpen az egész reformációt elindította, amikor megértette, hogy mit is ért valójában Pál apostol Isten igazságán.

Csak ő és egy könyv, egyedül egy szobában.

„Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be, és az az egész Szentírás más értelmet nyert előttem.”

Ez nem egyszerűen élmény, ez egy ihletett pillanat volt, sőt hozzátehetjük, mi az ihlet, ha nem ez? Amikor átéljük, hogy teljesen új világ nyílik ki előttünk, egy olyan világ, amelyről nem is sejtettük korábban, hogy létezik.

Egy nyolc éves kisfiúnak dolgozatot kellett írnia az állatok téli álmáról. A dogozatban szerepelt a következő mondat: „Egyedül az ember normális, télen játszik az utcán.” Ez a mondat több, mint aminek először látszik. Nem véletlen, hogy a kortárs dogmatikus Pesch domatika-könyvének mottójául választotta ezt a mondatot. Az ember normális, mert játszik – a hidegben is, ahelyett, hogy aludna. Mi emberek nem vagyunk a rabjai a természeti világnak, sem az ösztöneinknek, sem a társadalmi elvárásoknak. Mert az ember szabad – kegyelemből. A kegyelem megszabadít, ahogy azt maga Luther is átélte a toronyszobában, hogy a kegyelem megszabadította, és felszabadította, és új világokat nyitott meg előtte, és a biblia is attól kezdve új arcát mutatta felé, új értelmet talált benne, új üzenetet, új tanítást.

„…az evangéliumból nem kapunk részletes útmutatásokat és útbaigazításokat, és mivel etikai ismereteink töredékesek, azért soha nem szabad azokat azonosítanunk Isten akaratának teljesítésével… Nem arra hivattunk el, hogy elvileg és állhatatosan kitartsunk a régi mellett. Hűséggel és állhatatossággal csak Jézusnak tartozunk… Nem konzerválásra hivattunk el, hanem az innovációra. Nem a normák heroikus megvalósítása van ránk bízva, elveszett posztokon, hanem inkább felelősségteljes kísérletezés, mely nem erkölcstelen könnyelműsködés, hanem innováció”. /Vályi Nagy Ervin

Innováció, azaz megújulás, újjászületés, reformálódás: azaz egy másik formára találás, egy másik forma felöltése.

Ezt kell nekünk képviselni.

Még az V. században Lerinumi Vincentius lefektetett egy alapelvet, hogy az egyházban ahhoz kell magát tartani a hívőnek: „Amit mindig, mindenhol mindenki igaznak tart”. Ezt a Római Katolikus Egyház mindmáig vallja, hogy van egy általános érvényű, örök érték- és normarendszer. Semper – örökké, mindig.
Csakhogy Luther megfogalmazásában, aki ugye azt mondta, hogy „ecclesia semper reformanda est” a semper az örök jelző nem az értékekhez, a normákhoz kapcsolódik, hanem a refomálódás folyamatához. „Az egyháznak örökké, minden meg kell újulnia, meg kell reformálódnia.” Ez a legfőbb reformációi alapelv ellene van minden bebetonozásnak, nem engedi, hogy konzerváljunk, ahogy a manna, a mennyei kenyér – amit Mózes és népe evett a pusztában, az sem volt konzerválható, eltartható még másnapig se.

Jézus a hegyi beszédben azt mondja: megmondatott a régieknek… Én pedig ezt mondom nektek. Ez a formula a hegyi beszéd egy jó részében újra- és újra megismétlődik. Mindazt, ami egmondatott a régieknek, Mózes és a próféták által, és leíratott, az számára nem volt örök érvényű érték- és normarendszer. Én pedig ezt mondom, itt és most és többé nem az érvényes, amit a régieknek mondtak.

Hogy Isten népének meg kell újulnia, erre maga Jézus adott példát, amikor mert Mózessel és a Tóra törvényeivel szembe menni, azokat felülírni.

Nekünk nincs tanítóhivatalunk, nincs mérvadó kanonizált dogmatikánk, és nem lehetséges evangélikus módon megírni a Summa Theologiae-t, a teológia summáját, amire Aquinói Tamás vállalkozott, bár megjegyzem neki sem sikerült. Nem lehet megírni, mert tíz év múlva már elavult lenne.

Ma a biblia vasárnapja van, és a legfőképpen ajánlott ige erre a vasárnapra Pál apostolnak az a mondata, melyet felolvastunk, és amit most újra felolvasok: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra.” Ez alatt a teljes írás alatt persze a Bibliát értik.

Igen ám, de Pál apostol idejében még nem létezett biblia, abban az értelemben, ahogy azt pár évszázad múlva használták. Még nem volt lezárva a bibliai könyvek gyűjteménye. Tehát az nem utalhatott a Bibliára, mint lezárt, egy egészként kezelt, nagybetűs Írásra.

Mentőötletként felmerülhet, hogy Pál apostol az Óvövetségről, annak egybegyűjtött könyveiről beszél. De a zsidóság a maga héber nyelvű kánonját csak Kr. U. 100-ban, a jamniai zsinaton zárta le, akkor került általuk véglegesítésre, hogy melyek a héber kánon könyvei.

Milyen helyzetben, és kinek írja ezt a tanácsot? Egy fiatal tanítványának, Timóteusnak, akit a zsidó vallás elvei szerint nevelt az édesanyja, ezért jól ismerte az ószövetségi iratokat, gyermekségétől fogva. De Pál apostol éppen arra akarja bátorítani, hogy a jól ismert ószövetségi könyveken túl más könyveket is vegyen kézbe. Hiszen – írja Pál - minden írás, mely Istenhez közelebb visz, alkalmas a tanításra.

Pál apostol egy olyan rendszerben gondolkodott, mely nyitott az újra, egy nyitott rendszer, mely azátal, hogy nyitott, képes a megújulásra is.

Bár a Biblia egy lezárt könyv, a tartalmába nem lehet belepiszkálni, de az értelmezése nyitott. Azért olvassuk, mert magunk is átéltük, amit Luther a Bibliával kapcsolatban, hogy újjászületünk, és mintha tárt kapukon át egy új világba lépnénk, sőt, magába az Édenkertbe. Ebben rejlik az ereje, az ihlető volta, hogy újabb és újabb felfedezésekre jutunk vele kapcsolatban. A biblia tehát csak formailag zárt, a tartalmában nyitott mű, mert folyamatosan nő a jelentése.

Ennek talán a leginkább kifejező metaforáját Jorge Luis Borges írta meg a Homokkönyv – című novellájában:
A kerettörténet annyi, hogy a főhőzhöz, aki ért a régi könyvekhez, egy nap egy mozgó könyvárus állít be:

- Nem csak bibliát árulok. Mutathatok magának egy szentkönyvet, ami talán érdekelni fogja. Bikanir közelében szereztem. - Kinyitotta a bőröndöt, és az asztalra tette a könyvet. Egy vászonkötésű, nyolcadrét kötet volt. Minden bizonnyal sok kézben megfordult már. Közelebbről megvizsgálva meglepett a könyv szokatlan súlya. A könyv gerincén ez volt: Holy Writ, és lent a Bombay felirat. - Valószínűleg a tizenkilencedik századból származik - jegyeztem meg. - Nem tudom. Sohasem sikerült kideríteni - válaszolt. Találomra kinyitottam. A betűket nem ismertem. A szegényes tipográfiájú, elnyűttnek látszó oldalakon két-két hasáb volt kinyomtatva, mint egy bibliában. A szöveg sűrű szakaszokba volt osztva. A felső sarkokat arab számjegyekkel látták el. Ekkor szólalt meg az ismeretlen: - Jól nézze meg. Soha többé nem látja viszont. - A kijelentésben fenyegetés lappangott, a hangjában azonban nem. Megjegyeztem a helyet, és összecsuktam a kötetet. Nyomban ki is nyitottam; de hiába kerestem a horgony tollrajzát, forgattam egyik lapot a másik után. Megszólaltam, hogy palástoljam zavaromat: - A Szentírás valami hindosztáni nyelvű változatáról van szó, nemde? - Nem. - Aztán halkra fogta a hangját, mintha titkot árult volna el: - A síkság egyik településén szereztem néhány rúpiáért és négy bibliáért cserébe. A tulajdonos nem tudott olvasni. Föltételezem, hogy amulettnek nézte a Könyvek Könyvét… Azt mondta, hogy könyvének Homokkönyv a neve, mivel sem a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége.
Jorge Luis Borges / argentín író „Homokkönyv” című novellájának részlete

Egy példázat a Könyv, a Könyvek Könyvének végtelenségéről, hozzátéve, hogy ez a végtelenség belőlünk magunkból – az emberi lélek és az Isteni Lélek találkozásából fakad.

Jézus ezt egy különös mondattal fejezte ki: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de még nem tudnátok elhordozni.” Jn 16,12

Ez egy nyitott, nem lezárt kinyilatkoztatást feltételez. Egy folyamatos fejlődést, és a megértésben, és az igazságok elhordozásának tekintetében egyre nagyobb teherbírást. Erre vagyunk elhíva, hogy a kegyelem adta szabadságban adjunk hálát azért, hogy Isten igéje végtelenül gazdag. Ámen