Miközben megszámlálhatatlan sokaság gyűlt össze, úgyhogy majd letaposták egymást, beszélni kezdett, de először csak tanítványaihoz: "Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni. Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek." "Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!" "Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt. Ha valaki az Emberfia ellen szól, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsáttatik meg." "Amikor a zsinagógákba a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt: hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell."
Szeretett Testvérek!
Pontosan 494 évvel ezelőtt, október 31 hideg reggelén egy fiatal szerzetes, ilyen kalapácsütésekkel szegezte ki a Wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét. Az ő kalapácsütéseinek hangjától visszhangzott a város főtere, piactere. Szinta magam előtt látom, ahogyan egy pillanatra megállnak az emberek, hogy mi ez a kopácsolás. Akor még nem sejtették, hogy azoknak a kalapácsütéseknek a hangja ott, 1517. október 31-ének reggelén az egész világot megrengetik majd. Akor még nem sejtették, hogy ez a hang milyen messzire elér, és milyen sokáig visszhangzik majd. Akkor még nem gondolták, hogy 2011. október 31-én is lehet majd hallani, még ha egyre halkabban is, még ha a kalapácsütések erős hangja tompa puffanásba megy is át. De mi akkor is halljuk! Ennek bizonyítéka az, hogy itt vagyunk. Erre jöttünk emlékezni, ezt jöttünk ünnepelni. Úgy, ahogyan azt megteszik ma több száz helyen az országban és több ezer helyen a világban a mai napon.
Ma talán több kabát hajtókájára kerül fel a luther rózsa, mint egyébként. Ma talán erőteljesebben hangzik az „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű énekünk és köszöntésünk. Ma talán jobban elönt bennünket a protestáns öntudat. A kérdés ma az, hogy beérjük-e ennyivel? Hogy mindössze ennyi lenne-e a reformáció? Hogy azoknak a kalapácsütéseknek a hangjából mára már csak ennyi maradt volna? Egy fejhajtás, egy tisztelgés a múlt előtt? Régi idők felidézése? Nosztalgiázás? Ezt egyszerűen muszáj végiggondolnunk és tisztáznunk magunkban.
Szeretett Testvérek, mindannyian tudjuk jól, hogy idővel minden deformálódik. Ez egy egyszerű törvényszerűség, amivel mindnekinek számolnia kell. Kivétel nélkül minden a torzulás, a kopás, a romlás felé halad. Ez a fizikai törvény minden tárgyra érvényes, de még a gondolatokra, az eszmékre, az emberi kapcsolatokra is.
Felszerelünk egy polcot, jól megpakoljuk könyvekkel, aztán egy idő után a közepe meghajlik. Elindul egy boldog házasság, és egy idő után problémák lesznek. Ha szanaszét hagyjuk magunk után a dolgainkat, és nem takarítunk, akkor rágondolni sem szeretnék, milyenné válik a lakásunk.
A deformálódás miatt újra és újra szükség van arra, hogy az ember a dolgait, az életét, a gondolatait, a hitét folyamatosan karbantartsa, időnként felújítsa, rendszeresen tisztogassa, vagyis eredeti rendeltetésének megfelelő állapotba hozza. És ez mindenr érvényes. Érvényes az életünkre, egyházi gyakorlatunkra, hitünkre. Újra és újra reformációra van szükség, mert valami mindig deformálódik körülöttünk, vagy bennünk. Aki nem számol ezzel, és nincs meg benne a folyamatos kézség arra, hogy visszaigazodjon az eredetihez, a hiteleshez, az fejlődésképtelenné válik. Éppen ezért nagyon fontos, hogy ne csak megállapítsuk, ne csak elfogadjuk ezt a törvényszerűséget, hanem ott legyen bennünk a vágy arra, hogy akarjunk változni. Hogy akarjunk megújulni akárhány évesek is vagyunk. Hogy képesek legyünk újra és újra megvizsgálni magunkat, hogy éppen hol tart az életünk.
A reformáció azt jelenti: megjavítani, helyreállítani, újraformálni, megújítani! Luther nem akart kiszakadni a katolikus egyházból. Nem akart új egyházat alapítani, hanem a meglévőt akarta helyreállítani. Azt a deformálódást akarta reformálni, amit tapasztalt. A pályályáról letért egyházat akarta visszaállítani eredeti útjára. Éppen ezért, a reformációt nemcsak megünnepelni kell, hanem megélni is. És nemcsak ma, október 31-én, hanem az év minden napján. Mert mit mondott Luther? Azt, hogy naponkénti megtérésre, naponkénti megújulásra van szükség. Arra van szükség, hogy minden egyes nap megvizsgáljam magam, hogy hol tartok, hogyan élek ahhoz képest, amit az én Uram rám hagyott. Követem-e őt, figyelek-e szavára, vagy páylát módosítotam és letértem arról az útról, amelyen valaha elindultam. Szóval nagyon nem mindegy, hogy csak a reformáció emlékét hordozzuk-e magunkban, vagy a reformáció szellemiségét is.
Szeretett Testvérek, ma nemcsak énekeink, imádságaink bátorítanak minket, hanem maga Jézus is. Igénkben kétszer mondja azt, hogy ne féljetek, és egyszer azt, hogy ne aggodjatok. A bátorság hitet és bizalmat feltételez. Talán ezt a legnehezebb kiérdemelni, és a legkönnyebb elveszíteni. Van-e igazán bizalmunk egymáshoz? Ha szétnézünk magunk körül annyi csalódott és bizalmát vesztett embert látunk. Szülők csalódnak gyerekeikben, gyerekek szüleikben, házastársak egymás iránti hűségükben, barátok a barátságban. Csalódunk politikusokban, társadalmi rendszerekben. Hányszor halljuk és talán mondjuk mi magunk is, hogy ugyan kiben lehet megbízni manapság? A felgyorsult időben egyre kevesebb az időnk. Nemcsak egymásra, de magunkra is. Fellazulnak kapcsolataink, és ez előbb utóbb az egymás iránti bizalom elvesztéséhez is vezet. Megértő embertárs nélkül sokan magukra maradnak, és a magányt –valljuk be- mindannyian nehezen éljük meg. Hát tudunk-e még egyáltalán bízni egymásban, vagy attól való félelmünkben, hogy csalódás lesz a vége, már inkább meg sem próbáljuk?
És tudunk-e bízni az Istenben? Ki tudjuk-e mondani őszintén, hogy életünk áldó hatalmak oltalmába van rejtve? El tudjuk-e fogadni mindazt, ami jön? Elhisszük-e azt, hogy Isten hűségesen őriz minket reggeltől estig és, hogy Ő mellettünk fog állni bármit is hozzon a jövő? Jézus ma pontosan erre bátorít minket. Azt mondja, hogy ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, mert azok többé nem árthatnak. Azt mondja, hogy ne féljetek, mert az Isten nem feledkezik meg rólatok! Nem feledkezik meg rólatok, mert értékesek vagytok neki! A mi, emberi bizalmatlanságunkkal szemben ott áll az Ő fellegekig érő hűsége. Azt mondja ma nekünk, hogy Ő akar lenni a mi oltalmunk. Az erősségünk. Azt mondja, hogy Ő az egyetlen és biztos segítség számunkra minden bajban és nyomorúságban. És éppen emiatt nem kell félnünk. Nem kell félnünk, ha megindul is a föld, ha megrendülnek a hegyek, ha háború tör is ránk. Nem kell félnünk attól, hogy hogyan lesz a holnap. Ha úgy tetszik, még a hajunk száma is számon van tartva és mindennél értékesebbek vagyunk neki.
Ezt jelenti az Isten hűsége az emberek iránt, irántad is, meg irántad is, meg énirántam is. Egyszülött fiát adta oda azért, hogy elhiggyük neki, Ő sosem taszít el magától senkit. Nem taszította el a betegeket, a bűnösöket, akkor miért gondoljuk azt, hogy minket eltaszítana magától?
A reformáció felismerése éppen az volt, hogy Isten egészen konkrétan mutatta meg, sőt ha úgy tetszik bizonyította be irántunk való szeretetét és hűségét: egyszülött fiát küldte közénk. 494 évvel ezelőtt a wittenbergi templom kapuján dördülő kalapácsütések alapjaiban rengették meg a világot, de a 2000 évvel ezelőtt Krisztus testébe fúródó szögek változtatták azt meg! Ez volt az, amire Luther rámutatott. Ez volt az, amit újra felfedezett. Az Isten minden értelmet meghaladó szeretetét irántunk.
Hogy mit kell naponként megvizsgálnunk, megreformálnunk az életünkben? Persze, ez mindnekinél változhat, de úgy hiszem van egy valami, amire minden egyes nap vissza kell térnünk: a bizalmunkat Isten iárnt. Hogy tényleg Ő áll-e a középpontban? Hogy tényleg bízom-e benne annyira, hogy ha Ő azt mondja nekem, hogy ne féljek, akkor szavára képes vagyok elengedni mindazt, ami gyötör, ami nyomaszt, ami megkötöz. El tudom-e hinni, hogy ha Ő velem, van, akkor ugyan ki lehetne ellenem? El tudom-e hinni, hogy Ő az én erős váram? Úgy hiszem, ennek az örömhírnek a naponkénti felismerése lehet a mi életünk igazi reformációja! Ámen.
