Dátum: 
2011. 11. 06.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
Zsolt103,6-13
Alapige: 

Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az ÚR. Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival. Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.

Prédikáció: 

Szeretett Testvérek!

Beszélgessünk ma az emlékezéről és a felejtésről.

Olvastam egyszer egy nagyon tanulságos történetet. Egy idősebb férfi sétált az utcán. Gyerekek rohangáltak arra, és egymást dobálták kaviccsal. Ahogy a férfi elhaladt mellettük, egy nagyobb kaviccsal eltalálták a hátát, nagyot nevettek ezen, majd elszaladtak. A férfi azonban megállt, megfordult, felvette a kavicsot, megtörölte, hosszan nézte, majd zsebre vágta. Egy járókelő, aki tanuja volt az esetnek hozzá lépett és megkérdezte, hogy miért viszi magával a követ. Ő pedig lelkesen előadta, hogy otthon van egy fiókja, évtizedek óta abba gyűjti azokat köveket, amikkel megdobták, azokat a töviseket, amikkel megsebezték, és van egy hosszú jegyzéke mindarról, amit elvettek tőle. Időnként végignézi a fiók tartalmát felidézve minden egyes sérelmet, amit vele szemben vagy rajta követtek el.

A Biblia feltünően sokat foglalkozik az emlékezéssel és a felejtésel. Három csoportba szedtem össze azokat a fontos megállapításokat, melyeket mai igénkből kiolvashatunk. Az első, hogy mire emlékezik általában az ember, és mi az, amit elfelejt; a másik, mire emlékezik Isten, és mi az, amire nem akar emlékezni; a harmadik pedig, hogy mi az, amiről Isten igéje világosan kimondja, ezt el ne felejtsük.
Az első kérdés tehát, mire szoktunk emlékezni, és mit felejtünk el könnyen?

Mire emlékeznek a legtöbben? Szívesen emlékeznek sokan a saját jó- és hőstetteikre. Természetes dolog, hogy mindenkinek fontos, hogy mit alkotott, és mit hagy maga után. De amikor már csak azt hangsúlyozza valaki, hogy mennyi áldozatot hozott másokért, és hogy ő kik miatt maradt le, és kik miatt nem sikerült neki az, amit szeretett volna, nos ezt egy idő után nem túl üdítő hallgatni.
Vannak, akik szívesen emlékeznek a szenvedéseikre. Hányszor van, hogy ha találkozunk valakivel, azonnal elkezdünk panaszkodni. Előkerülnek a betegségek, hogy hol fáj, melyik orvos mit mondott, és ki hányfajta gyógyszert szed. Képesek vagyunk szinte rivalizálni egymással ezen a téren.

Mások meg a sérelmeiket emlegetik. El nem felejtik évek, évtizedek múlva sem, hogy ki, mikor, mivel bántotta meg őket, mit mondott a szemébe, mit mondott a háta mögött. És ezt számon tartják, így néznek a másikra, és ez megkötözi őket.
Néha-néha megszólalnak az el nem rendezett bűnök is, amiket az ember szeretne elfelejteni, de nem tud. Időnként előjönnek ezek és emlékeztetik a vétkest arra, hogy mit követett el mások ellen.
Persze ügyesen tudjuk manipulálni az emlékeinket. Megszépítjük, feltupírozzuk, vagy éppen kisebbé tesszük, bagatellizáljuk, vagy megpróbáljuk dramatizálni. Mindig aszerint, ahogy az érdekünk kívánja. Ezért van az, hogy ugyanazt az emlékét valaki többféle változatban is elő tudja adni.

És mit felejtünk el nagyon hamar? Elfelejtjük mások jótetteit, amikkel életünk során segítettek nekünk. Sokszor talán csak egy apróság volt, de abban a helyzetben sokat jelentett számunkra.
De nemcsak mások tetteiről feledkezünk meg, hanem Oly sokszor elfelejtjük Isten tetteit, szabadítását, megbocsátó kegyelmét, gondoskodását is. Sokszor megfeledkezünk a meghallgatott imákról is, és csak azokat tudjuk felsorolni, amikről úgy érezzük nem találtak meghallgatásra.

A nyomorúságairól szívesen beszél sok ember, de olyan ritkán hallani egy-egy nehéz folytatásaként, hogy Isten így meg így szabadított meg belőle. Vagy, hogy utólag láttam meg, hogy a javamra fordította azt.
Aztán sokszor elfelejtjük az ígéreteinket is.

Könnyedén megígérünk mi is sokszor dolgokat. Halljuk valakinek a nyomorúságát, és azt mondjuk: majd imádkozom érted. Minden esetben lett ebből imádság? Meddig tartott, meddig hordoztuk a nyomorultat az Isten előtt? Egy-két alkalommal talán eszünkbe jutott, aztán már nem jellemzett minket az állhatatosság.

A másik kérdés az, mit mond a Szentírás arról, hogy mire emlékezik Isten, és mire nem akar emlékezni?
Isten nem felejt el semmit, mint ahogy mi el szoktunk felejteni dolgokat. És Ő nem akar emlékezni bizonyos dolgokra, és nem is emlegeti azokat.
Mire emlékezik? A leggyakrabban talán ez fordult elő az igék között, hogy szövetségére. Isten nem felejti el azt, hogy az övéit kiválasztotta, és a magáénak tekinti. Akkor is, ha az Ő népe sokszor hitetlen, engedetlen volt, bálványok után ment. A szövetség akkor is állt, mert Isten hűséges volt hozzá.

Aztán nem felejti el ígéreteit. Mindegyik teljesedett, vagy teljesedni fog, az általa legjobbnak tartott időben.
És nem felejti el a meg nem bánt bűnöket. Ő igazságos Isten. Óriási lehetőség, hogy aki megbánja és megvallja bűneit, annak Ő megbocsát. De aki nem bánja meg, az számíthat ítéletére.

Isten tehát nem feledkezik el szövetségéről, ígéreteiről, az imádságainkról, egyszóval rólunk.
És mi az, amire Isten nem akar emlékezni? A megbánt és megvallott bűnökre.
Nagyon sokszor tapasztalom, hogy nem merjük komolyan venni, hogy ha megvalljuk bűneinket, Isten megbocsátja azokat. És amit Ő megbocsátott, arra azt mondja a Szentírás: a háta mögé veti, meg a tenger fenekére. Mai igénk szerint pedig amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Volt - nincs. Elfújta a szél. Jó lenne, ha komolyan tudnánk ezt venni, mert sok szorongástól szabadítna meg bennünket.

Mert akinek Isten megbocsátott, annak Ő többé nem emlékezik elrontott múltjára. Nem hántorgatja fel, hogy mi hogyan volt. Mindez már a múlté, és Ő soha többé nem hivatkozik ezekre. Ez többé nem választhatja el az embert Istentől.
S mi az, amire emlékeznünk kell, és mi az, amire nem szabad, nem érdemes emlékeznünk?
Emlékeznünk kell Isten nagy tetteire. Az Ő gondviselése, szabadítása, bűnbocsátó kegyelme legyen ott a szemünk előtt mindig. Isten csodáiról nem szabad elfeledkeznünk. Főleg azokról , amiket a mi életünkben tett.

Emlékeznünk kell arra, hogy honnan, miből hozott ki minket az Isten. Gyakran ismétlődő figyelmeztetése ez az Ószövetségnek: el ne felejtsd, hogy szolga voltál Egyiptomban, ahonnan megszabadított téged az ÚR. Úgy hiszem, sokan elmondhatnák, hogy milyen mélységből, milyen nehéz helyzetekből hozta ki őt Isten. Jó erre emlékezni, és jó ezt észben tartani és látni azt, hogy hová hozott.
És miről ne feledkezzünk még el? Egymásról. Pál apostol minden levelének az elején valamilyen formában azt olvassuk, hogy szüntelenül emlékezem rátok imádságaimban.

És mire nem érdemes emlékezni? A már bocsánatot nyert bűnökre. Ha egyszer Isten megbocsátott nekem, akkor ezt vegyem komolyan és örüljek a bocsánatnak. Ezzel az a bűnügy legyen befejezve. Nem kell még egyszer megvallani, nem kell újra és újra emlegetni, és főleg nem kell magamat gyötörni miatta. Adjak hálát, hogy bocsánatot kaptam, és ebből merítve próbáljam nem elkövetni újra.

Aztán nyugodtan elfelejthetjük a saját jócselekedeteinket. Ne tartsuk számon, hogy kivel, mikor, milyen jót tettünk. Ne tudja a jobb kezünk, hogy mit csinál a bal. Miért kell ezt számon tartani? Ezt vagy számon tartják azok, akikkel tettük, vagy ami ennél sokkal fontosabb, számon tartja a mi Atyánk, aki titkon néz és megfizet nékünk. De ha mi számon tartjuk, akkor a mennyben nem tartják számon. Ott feleslegesen nem könyvelnek. Éppen ezért mi nyugodtan elfelejthetjük. Nem kell sorolni, nem kell hivatkozni rá. Hiszen ha szeretetből tettük, akkor azzal, hogy megtörtént, be van fejezve. Ha meg számításból vagy más okból, akkor meg nincs értéke.

Ugyanígy nyugodtan el lehet felejteni a bennünket ért sérelmeket, azokat az epés megjegyzéseket, mérgezett szavakat, amik akkor, amikor elhangzottak rosszul estek, akár a szemünkbe mondták, akár a hátunk mögött. Nyugodtan elfeledhetünk mindenféle bántást, minden gáncsoskodást, ami megnehezítette az életünket.
Szomorú az, amikor valaki ápolgatja a sérelmeit. Konzerválja azokat a bántásokat, amik érték. Ez a legjobb táptalaja a bosszúvágynak. Ez tuti receptje annak, hogy mindig legyen a szívében keserűség. Aki el akarja felejteni és a háta mögött tudja hagyni ezeket a dolgokat, annak meg mindig lesz oka az örömre és a hálára.

Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled! – hangzik ma a zsoltáros szava. A többit meg, ami hátunk mögött van, ne cipeljük magunkkal. Isten nekünk üdítő és erősítő emlékeket kínál. Hiszen valahányszor visszaemlékezünk arra, hogy Ő mit tett velünk, hogyan szabadított meg bizonyos helyzetekből, mennyi bűnünket bocsátotta meg, hogyan válaszolt egy-egy imádságra, ezek az emlékeink megerősítenek minket. És amikor jönnek az újabb gondok és nehéz helyzetek, akkor eszünkbe juthat, hogy az az Isten, aki számtalan formában megmutatta már hatalmát és szeretetét, éppen most lenne erőtelen és közömbös? Az lehetetlen! Mert Ő az az Isten, aki olyan nagyon szeret, mint amilyen magasan van az ég a földtől. Ő az, aki irgalmas, aki kegyelmes, akinek türelme hosszú és szeretete nagy. Ő az, aki nem perel mindvégig, akinek haragja nem tart örökké. Ő az, aki nem vétkeink szerint bánik velünk és nem bűneink szerint fizet nekünk. Ő az, aki olyan messzire veti el vétkeinket, mint amilyen messze van napkelet napnyugathoz. Ő az, aki nem a múltunkkal törődik, hanem a jövőnkkel. Ezt erősítsük, ezt tudatosítsuk magunkban, és ezért hálát adva imádkozzunk most:

Istenünk, köszönjük neked szavaidat. Köszönjük, hogy nem vétkeink szerint bánsz velünk, hanem megmutattad, hogy szereteted felénk olyan nagy, hogy összekötötted a földet az éggel, napkeletet napnyugattal, és elküldted egyszülött Fiadat hozzánk. Hála néked irgalmadért! Ámen.


oldal tetejére